Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Sehol (avagy az a Másik) (próza)
érzékelheti-e azt, ami sem meglepetést, sem szenvedést nekik, azoknak, a többieknek, az idegeneknek nem okozott, vagy ki tudja, talán ők is, ő is, de mind külön-külön és titokban, és meglehet, szégyenük, holott tudnak róla, ezért a kesztyű, elrejteni, vagy hólyagos az alsó karjuk, ezért tartják testhez lapítva, vagy éppen a combjuk, a ruha takarja, sőt a szabad levegőtől védve enyhíti az égést, izgatja őket, kínozza, marja, feltehetően nem erősebben, mint holmi orra röppenő augusztusi légy, de makacsul, elűzhetetlenül, és ha ők is, miért nem szólnak róla, miért nem jajgatnak, kiáltanak, lehetetlen, hogy együtt le ne győzhetnénk, és ha ők is------és most az árny szele szinte homlokát legyintve k özeledett------vajon nem éppen tőlem származott reájuk, a gonosz élősdi, nem éppen rajtam született-e, önmagam vérszomjas mimikrije, megszültem, azután reájuk bocsájtottam, aha! ezért félnek tőlem, ezért tisztelnek, ezért kerülnek, ezért gyűlölnek vagy szeretnek? e kettő között semmi lényeges eltérés, ők tudják; lehetetlen nem tudniok, nálam van, nevétől elválaszthatatlanul nálam, szenny, féreg, var, genny, rothadás, átok — egyszóval szégyen, feltehetően ennyire ők is rájöttek, ezekre a részjelentésekre, de a végső, azt tőlem várják, nevének felfedésével vessek hurkot nyakára, bénítsam meg, bénán hulljon hullává, névtestét ők nem ismerhetik, tőlem követelik, mentsem meg attól, akit én hoztam világra, ha kiderül, hogy magam se, csak megidéztem anélkül, hogy sejteném kit, mit, ha ez a hitvány gyönyör------itt egy lél egzetre megtorpant, mi ez? gyönyört hallottam, holott gyöngét mondtam, gyönyörűségem lelném benne? bolondság, gyönyörűség? gyöngeség? most melyik? no most melyik és a szó után kapott, ám a kimondott szó a kimondóra fittyet hányva röppen a maga ívén, s bár némi ügyefogyott javítgatással próbálta el nem hangzottá tenni, hitvány gyöngeség ismételgette, s már szem elől is vesztette, és maradt a kelletlen, a letagadhatatlan gyönyörűség-----e gyszer csak kiderül s akkor kelj félj ancsi elébük pattan, itt vagyok, ő vagyok, és amilyen alattomos még beszélni kezd, a magáé helyett az én nevemet makogja, no igen, ha én vagyok az apja, akkor az én nevem — mi is az én nevem, hirtelen nem jutott eszébe, el is ejtette a kérdést, a padlón szaporodtak az elejtett kérdések, már alig fértek, előbb nyüzsögtek, azután természetüknek megfelelően összelapultak és a szőnyeg alá csusszantak — akkor, akkor rámtámadnak, viszketéseiket, maró fekélyeiket rámeresztik, látom, tekintetüket máris rámmeresztik, s már egész teste sajogott, nem volt elég keze a tapoga- táshoz, kezét kinyújtotta, megnyújtott ujjait a settenkedő árny felé, hogy kényszerítse, tárja fel magát, hangozzék fel rejtélye ennek a valaminek, ennek az anyagnak, ennek az ősellenségnek, ennek a szégyennek, mibenlétével egytestű neve----------hát így dörzsölgette tovább kiütéseit, mert kétségtelen, neve el őbb lappangott, mégpedig lappangott az árny szívében, előbb mintsem meg- fogamzott volna, dehát épp ez, hogy az árnynak van-e szíve, minden látszat ellene szólt, épp ez, hogy ami nevétől külön, azt megelőzve, mintegy annak elébe szökkenve születik, közmegegyezés ez és változhatatlan, az ilyen a törvénytelen, a zabigyerek, és mégis, úgy látszik, lehet törvényen kívül is, és miért ne, igen, abból a rejtezkedő névből fogamzott, féregembrió, ebből öltött testet és ölt szüntelenül színt, elmosódó vörhenyes, majd kékeszölden foszforeszkáló s azon át sárgásba olvadó, végül ide-oda keringő szürke, de milyen szürke! sohasem tiszta, sohasem szintvalló foltot----------észbe kapott: folt! megvan, e lcsíptem, ez az igazi neve és pohárka pálinka felhörpintésének diadalidejére mintha az égő viszketés is alábbhagyott volna, no lám, mégiscsak fülön fogtam, ebből kelt ki, az árnyfoltból és utána kapott, hogy galléron ragadja, az 32
