Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Tömöry Péter: Fehér förgeteg (regényrészlet)
kodtak a mi büntetésünkre. De domnu Puju35 ott állt a favágó tuskó mellett és csak vágta a fejeiket, mint ahogyan hasítja a fát az erdőlő ember. Olyan is volit közöttük, akinek a bajsza sem serkent. Annak is ráütött a gégájára. Mert, hogy ezek nem veszik el tőlünk többet az országot... Mink meg csak hasaltunk a bajtársaimmal a géppuska mögött és nem akartunk odanézni. Eltakartuk a szemünket... De nem lehetett nem látni mindent. Azóta is csak azt látom, a vérüket, ahogy kisziszegett a nya- kikból s telifröcskölte a tuskót meg a földet, Puju úr csizmáját. A fésze olyan fekete lett a vértől mintha szurokba mártották volna. Nem felejtem el én ezt soha, úrfi, pedig hányszor el akartam már azóta felejteni... Mert, miért kellett nekik ilyen nyomorultul végezni?! Mert más valláson voltak mint mink, s elvették tőlünk az országot — ezt mondotta Puju úr.. . Meg, hogy román vérben feresztették a lovukat s ezt el is énekelték ... „Ez Szárazajtáról mesél” — hasított belém a felismerés. „Ez ott volt, amikor tucatnyi falusinak fejszével vágták le a fejét a maniuisták. Azért, hogy megtorolják a magyarok negyvenes bejövetelét. Üristen! Titus Popoviai36 könyvében, a Seíeaban’■ olvastam erről. Akkor még házi olvasmány volt ez a könyv. De azt hittem mindig, hogy ez amolyan írói túlzás, hogy nem lehet igaz ... És most itt ülök szemben az egyik szemtanúval... Szemtanúval?! Résztvevővel...” Erősen belekapaszkodtam a súlyos tölgyfaasztal lapjának a szélébe. Csak ne legyek rosszul. Csak elhallgatna, ne mesélne tovább az öreg. Csak most szabaduljak el innen úgy, hogy semmi meggondolatlanságot el ne kövessek. — Hát mit tehettek ők arról, hogy bozgorok. Hát ezt mondtam én magamban és ezt mondta nekem az én kenyeres pajtáson is, Fríngheanu Dumitru, az, aki aztán felakasztotta magát. Mert mi aztán elszöktünk onnan, ahogy a kivégzés befejeződött. Nem mentünk a többiekkel, hogy a fehérnépekkel csúfat tegyünk. Futottunk, ahogyan csak bírta a lábunk, mert azt is tudtuk, hogyha ezek elkapnak, akkor rögtön kivégeznek. Egy másik falu határába értünk. Azt Nagyajtának hívják, nincsen messze emettől, a Száraza jtától. De nem mertünk bemenni a faluba, mert féltünk: hogy ha a magyarok megtudják, hogy mi honnan jövünk, akkor rajtunk bosszulják meg a gyilkolást. Behúzódtunk az erdőbe, egymás mellé bújtunk, mint hidegben az állatok. Ez a Dumitru egyszercsak elkezdett rettenetesen sírni. Aztán zokogott tovább s énekelte ezt a nótát, amit az előbb én is. Énekelte olyan panaszosan, mintha magával az Úristennel akarna perlekedni, amiért az hagyta, hogy ilyen dologba keveredjünk. Aztán megölelt engem s azt mondotta, hogy ő most már elpusztítja magát, mert ekkora vétekkel a lelkében nem tud egy percet sem tovább élni. Kért, hogy lőjem le, mert ő már ilyen mocskosán nem kerülhet az édesmumája szeme elé... De fegyvert nem hoztunk magunkal, s én azt is mondtam neki, hogy én eleddig emberre fegyvert nem emeltem s én őt sem tudom megölni, de nekem sincsen tovább maradásom a földön, akasszuk fel magunkat itt az erdőben. Elmondottunk egy Miatyánkat ketten, megöleltük egymást, ő pedig bennebb húzódott az erdőbe, hogy megcselekedje amit meg kell... „De utánam gyere, mert máskülönben nem lesz, aki az Istennek bizonyítsa az én ártatlanságomat. ..”— még csak annyit mondott. Tudja, úrficska, én utána lo- póztam, és amikor láttam, hogy kirúgja maga alól a rönköt és ott himbálózik az ágon, én megijedtem s nem tudtam magammal is megtenni. Elfutottam, s arra gondoltam inkább öljenek meg engem a magyarok, de én még egy szörnyűséggel nem tetézem a bűneimet... Mi van, mi történt, úrfi?! Mi a baja? Elsápadt egészen... — Magyar vagyok — csak ennyit tudtam félszegen és idétlenül mondani s éreztem, hogy menten lefordulok a pádról. — öljön meg akkor, öljön meg, nekem már úgyis mindegy — ragadta fel a nyársat az asztalról és hadonászni kezdett vele. — öljön meg, mert megérdemlem — harsogta olyan hangon, hogy a mosogatólányok is előriadtak tőle a konyhából. Alig tudták lefogni az öreget, szinte kárt tett bennük, úgy hadonászott a nyárssal. Velem senki sem törődött. Sikerült kiosonnom az erdőbe. Nekidőltem egy fenyőfa törzsének és hánytam. Fejemben ott őrölt a dal, ott szorított a mellemben és hangosan felzokogtam tőle. Gyerekkorom óta először. Sírva, céltalanul rohantam az er315
