Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 4. szám - Tömöry Péter: Fehér förgeteg (regényrészlet)

S-asa-mi vine cind si cinci mái, dorule,

s-aSa-mi vine cind si cind sä tree din lume cintind, sä tree din lume cintind, mái, dorule.29

Vetuca állt az asztalom mellett. A tőrkéshez hasonló nyárson lobogott a sült csirke. A lángok, amelyek a markolat kelyhében elhelyezett szesztől kékesen nyaldosták a rozsdabarna sültet, kísértetiesre világították a helyiséget. Az öreg Pantelimon pedig húzta, egymásbahajlítva a sorokat és szakaszokat, olyan keserves hangon dojnázott,29 hogy Vetuoa szeméből páros patakban ömöltek a könnyek, s még a kövér Nyikuláj is kijött a konyhaajtó elé s vörös nyakkendőjét zavartan babrálva meredt párás szemekkel a vén muzsikásra. Ezt a dalt az öreg eleddig még soha nem énekelte... — Mondtam, hogy valami baj van vele, — tette aszalómra a csirkét Vetuca — sztri- gojjal30 álmodott az éjszaka s még a testamentomát is megtette...

— Hívd az asztalomhoz, Veta, mondd, hogy tisztelettel invitálom. Vetuca az öreghez lépett. Látszott, hogy noszogatni kell, rábeszélni, hogy egy nadrágos ember asztalához leüljön. Mikor már meggyőzte a lány, akkor is nagyon alázatosan jött az asztalhoz, megállt s a hegedűjét úgy szorongatta a kezében, mint a báránybőrkucs- mát szokták hivatalos előszobákban várakozván gyömöszölni a tétova falusi emberek.

— Buná, module! Ai graft din inimá cintecul31 — készségeskedtem véle s dicsértem az előbbi dalt.

— Päi, láutar sintem — vonta magát velem szembe a fapadra — Facut-am treaba. Domnul sä te aibá in pazá, coconas.32 Keresztet hányt magára mielőtt nekikezdett volna enni. Előbb a kenyeret törte meg, aztán szakított a húsból. Komótosan falta az étket. Magához vette, mint mondani szokás. Hallgattunk. A dal utolsó foszlányai még ott fészkeltek a terem zúgaiban s lelkünk csücskét egymáshoz bogoz- gatták. Bort töltöttem. Szertartásosan emelte ajkához a cserépkupát.

— Sánatate!33

— Egészségedre! — mondtam én is. — Ezt nem énekelted, öreg, soha nem énekelted a németeknek.

— Nem. Ezt már huszonöt esztendeje nem énekeltem. Utoljára a második háborúban. De most eszembe jutott...

— Egészség — töltöttem meg újból a poharát.

— Az legyen — itta ki az italt. — Egy katonatársamtól tanultam ezt a nótát. Még negyvennégyben. Akkor lett itt vége a háborúnak, önötök még fiatalember, nem emlékezhet erre. Olyan dolgok történtek akkoriban, hogy az ember még a pópának34 sem merte meggyónni. Mert igen zűrzavaros volt akkoriban a világ, s a zavarosban megfelhősödtek az emberek. Olyanokat tettek, amiért az Isten még haláluk után is megbünteti őket. Ez a társam is megkapta már a magáét, mert felakasztotta magát. Négy nappal az esemény után. Ügy egyeztünk meg, hogy én is elpusztítom magam, mert... De nekem nem volt hozzá bátorságom, bocsássom meg nekem a Fennvaló ...

— Milyen esetmény után, Pantelimon bácsi?

— Hát az után, amelyiket mostanában az Isten álmomban reám hoz. Hogy mindent pontosan lássak belőle a mai napig. Mintha most történt volna. És csak én tudom, egyesegyedül én, hogy nem vettem benne részt, pedig ott voltam, oda vittek engem is... Mert nekem vér nem mocskolta soha a kezemet, mert én még az állatot sem tudom bántani, nemhogy az embert... De ott voltam és láttam amikor csinálták, csak nem volt merészségem ellene szólni. Pedig jobb lett volna. Ha szólok, akkor be- lémeresztenek egy sorozatot és tisztán kerülök a Jóisten színe elé. És nem kell végignéznem az egészet. Mert tudja, úrficska, az borzasztó volt. Még nekünk is, akik a háborúban mindenfélét láttunk. Ügy hullottak a fejeik mint a kődarabok. Nagyot huppantak a homokos földön. És hogy jajgatott a fehérnép, Uramisten. Nem értettem, hogy mit mondanak, de bizonyosan minket átkoztak s az ő Istenükhöz fohász314