Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Sehol (avagy az a Másik) (próza)
kellemetlen apró szúrást, vagy ki tudja, talán nem is szúrást, hiszen vérnyom sem mutatkozott és a fájdalom sem volt tűrhetetlen, csak éppen----------inkább horzsolásszerű, máskor úgy tetszett, semmi az egész, eh, mit kényeskedni, de az eleinte gyenge, vörhenyes pörsenéssel jelentkező viszketés egész testét, kedélyét izgatta, gondolatait összekuszáló egymásba torlódó vörös járatok, talpfából felágaskodó sötét sínek, semmi bajom, csak a közérzetem, ez a furcsa közérzet, olykor egy vállrándítással kísérelte meg lerázni, oly picinyke az, szabad szemmel ritkán látható, ahogy valahol ráesett, miért ne eshetne egy jól irányzott lendítő mozdulattal vissza az árokba, ahonnan kilopakodott, vagy röppenne vissza a fa odvába, ahol eddig lapult, egészen egyszerűen elfújja, mint valami kézfejre szállt pihét, jóllehet nem is egyéb az, de nem sikerült, még erősebben fújt, már a kávéscsészét is lefújta az asztalról, kár, kezdő korában sokáig bámészkodott a porcelánbolt kirakata előtt aggodalommal, nehogy megvegyék előle a finom kínai edényt, végre összekuporgatta, kár, még erősebben fújtatott, a szomszéd kapuja bevágódott, a szomszéd kutyája éktelen ugatásba kezdett, nem lenne tanácsos a szomszédokkal összekapni, tüdejéből sem telt többre, ám az a nemtudommi, az a szúrós, csípős, alattomos kismicsoda viszketés a légmozgástól, vagy egyszerűen saját szeszélyét követve hátára pattant, a bordák közé, majd a köldökébe, bele, pont a közepébe, odakapott, igen, ott mindég baj volt, hol nedvedzett, hol kiszáradt,, ha anyámnak panaszkodtam, a bábát okolta, aki, mint mondta, túlságosan lemetszette, ahelyett, hogy-----m egvakarta, most már vérzett és lekaparhatatlanul odatapadt — mi tapadt meg? hát épp az, az a micsoda kis pötty, bagatell, vagyis nem jutott más szó eszébe, i z é , ez a szó korántsem töltötte be hiányérzetét, a bosszúra sem volt elég, a kárörömre is gyenge, eleinte minden konkrét meghatározó híján kénytelen volt valaminek, majd anyagnak nevezni s ezzel a réssel a nyelv testén színtelen szűkülést vágni, bár ő — és joggal — azzal hízelgett magának, hogy a nyelv számára megalkotta az általános fogalmát, később, ahogy mondta, a tények nyomása alatt engedményeket tett és indulatából fröccsentette ki ezt a szót: szenny, nem használt, a tehetetlenség tehetsége számos olyan új szót csiholt ki torkából, amiről azelőtt sejtelme sem volt, ilyeneket mint féreg, penész, seb, nyavalyakor, átok egész az ördögig, fokozhatta volna még tovább, gyomorsavból, légzőszervek nyálkahártyájából, hangszálaiból, indulattele képzeletéből futotta volna és suhogott is fülébe az a szó, annak a szónak tagolatlan háttérzöngéje, elfolyó árny-képe, árny-hangja, de amint érintésére emelte kezét, a távoli árny súlyától csuklója visszahanyatlott, így-jobbnak látta (jobbnak láttának nevezte el a másíthatatlan kényszert), vállalva a viszketéssel járó tömérdek kellemetlenséget, a nem tudni mivel fenyegető árny elől a visszavonulást, akárha fel se árnyallott volna az, a nehézség azonban, az ez- idáig csak elvétve mutatkozó apró kiütés, ettől fogva növekedett, az árny távolodott, közeledett, mögé került, máskor éjjeli lepke, a feje felett csapongóit s mikor már fellélegzett, az asztali lámpa égője felperzselte, pora a világűrbe oszlik, egyszeribe megsötétedett, sűrűsödő tömege szinte homlokát érintette, de a végső érintést (azt hitte véglegesen) ügyeskedő egyensúlyjátékkal kikerülte, ám valahogy, legalább saját használatára, nehogy az eset megismétlődjék, mégis csak el kell nevezni, az ősellenség szó a szétlebbenő függönyszárnyak közül magától hangzott elébe és ebben meg is állapodott —, megállapodott, de kivel? vajon más, közvetlenül a csupasz szóból, valóságos viszketés, kiütés, hólyag és főleg egy el nem hangzott, de suhogó árnyszó a szót, amit a kín belőle és senki másból nem sajtolt ki, megértheti-e, a többi, aki más, felfoghatja-e, 31
