Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Tömöry Péter: Fehér förgeteg (regényrészlet)
A versenyt nyolc futamban bonyolították le, a versenyzőknek meg kellett kerülniük a város összes templomait, hogy ezzel is zavarják a sötétség gerjesztőit. Az akció igen jól sikerült, de csak az első díjat lehetett kiosztani, mert az egyik versenyző a temetőben sírkőnek ütközött és lábát törte, a másik pedig a Bethlen utca sarkán vettetőkőnek ütődött, s elvesztette első kerekét. De a klerikális reakció nem nyugodott. A gyulafehérvári püspök látogatást jelentett be, s Bódis elvtárs azt is megtudta, hogy már jóelőre felkérte katolikus híveit, hogy fogadtatása illő legyen a két szomszédos székely székben. „Ezt a látogatást az ideológia fegyverével fogjuk semlegesíteni,” jelentette be Bódis elvtárs a városi műkedvelő színjátszók első összejövetelén, amelyen a Vihar a havason című színdarab szereposztása is létrejött. A darabnak, amely leleplezte az ellenség mesterkedéseit, a püspök érkezésének hajnalán a kisállomás mellé felállított deszkadobogón volt az ősbemutatója. Az egybegyűltek nézték is egy darabig az előadást, aztán a vonat érkezése előtt szépen átjárogattak a sínen a túlsó oldalra. Ott tömörültek, hiszen a püspök Segesvárt hírt szerezvén a dologról eldöntötte, hogy nem a színielőadás helyszínének oldalán, hanem túlfelől fog leszállni s ezt meg is telefonálta, az ortodox papnak, aki át- szalasztotta a templomszolgát az emberek értesítésére. Így aztán az a mondat a darabból, amelyet a rendező stopperórával a kezében a vonat megérkezésének, a püspök kiszállásának a pillanatára időzített: „a gaz papok az okai mindennek!” beleveszett a túlsó oldalon felharsanó éljenzés zajába... Ez a turpisság indulatba hozta Bódis elvtársat. Rendőröket vett maga mellé s egy dzsipbe ülve felhajtatott a Hargitára. A hegyen keresztülvezető út mentében Udvarhelyen Csíkszeredáig álltak a székelyek, hagyományos népviseletben és várták a püspöküket. Kápolnásfalu alatt Bódis elvtárs nem hitt a szemének. A püspököt váró sorban ott állt egymás mellett a területi párt- aktivista és a falu párttitkára talpig székely harisnyásan s nyájasan társalogtak a pappal... Elöntötte az indulat. Leugrott az autóról, galléron ragadta a titkárt és egetverő hangon ordított bele az ájtatos duruzsolásba: „Ezt megkeserülöd, te aljas reakciós. Kiteszlek a pártból! Felakasztatlak!” A gallérszorongatásból pofozkodás lett, a pofozkodásból ki tudja mi lett volna, ha nem érkezik a hír: „Itt van a püspök úr!” A legények erre alányúltak a terepjárónak, leemelték az úttestről, s belerakták az árokba. Ketten megragadták a tajtékzó Bódis elvtársat, befogták a száját, s azon a részen, nehogy a püspök úr valami helytelenséget lásson, egy kevéssé összébb húzódtak az emberek. Elment a püspök, a legények újból megfogták az autót, visszahelyezték az úttestre, de fordítva, orrával Udvarhely felé s a faluelöljáró bocsánatkérő- leg odafordult Bódis elvtárshoz: „Jó emberek, nincsen semmi harag, de értsék meg, hogy nem mindennap jár errefelé a püspök úr.” — Itt voltam akkor én is, vele — mondta Vid s természetesnek vette, hogy én tudom a történetet. — Rettenetesen féltem a falusiaktól, össze is szartam magam. Mert ha apám akkor megtalálja revolverét, rájuk lő. És hogyha rájuk lőtt volna, akkor ... De nem nyúlt a fegyver után. Mert áz igazság az, hogy amúgy szelíd ember volt. Amikor leváltották s leváltása után pár hónappal az idegeivel lerokkantották, nem tudta sehogysem megérteni, hogy azután mi lesz ... Nem az aggasztotta, hogy velünk, a családjával mi lesz, hogy hogyan fogunk megélni a kevéske nyugdíjból, hanem, hogy mi lesz nélküle a szocializmussal, az osztályharccal... Hát ennyi, mondta Vid és hallgatott. „Hát ennyi!” — gondoltam én. — Ne menjünk be a faluba, — kérte Vid. — Jó — válaszoltam. — És ne menjünk a csúcsra sem. — Jó — mondtam erre is. Darabig még ültünk szótlanul az árok partján, s néztünk bele az őszbe. Mit tudom én miért, a saját apámra gondoltam. Vele nem történt semmi rendkívüli. Vasárnap délelőtt kivitt mindig a meccsre, a Munkás utcába, mert ott a tartományi bajnokságot rendezték s nem kellett beléptidíjat fizetni. A vasárnapi ebédnél pedig egy kanálnyit kimert a forró húslevesből, erősre sózta, borsozta, paprikázta majd lenyelte. Erős lehetett nagyon, mert a könny kibuggyant a szeméből. „Miért eszi ezt így, édes310
