Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Tömöry Péter: Fehér förgeteg (regényrészlet)
apám?” — kérdezte minden egyes alkalommal öcsém. „Ez az én pálinkám, fiam” — mondta apám s jóságosán hordozta meg rajtunk a tekintetét. „Ne igyatok soha és ne politizáljatok” — mondta azután. Ennyiből állt az otthoni nevelésünk. Erre gondoltam akkor is, amikor Vid felállt, begyújtotta a motort és intett, hogy menjünk. Felültem mögé. Éles szögben kanyarodtunk vissza Udvarhely felé éppen azon a helyen, ahol valamikor nagyon régen Vid apjának autóját is visszafordították a kápolnás- falui atyafiak. Csak a motorbicikli most nem vert fel port, mert azóta az utat leaszfaltozták. Valószínű azért, hogy az a por, amelyet az előttünk járók avatatlanul fölkavartak, ne szakadhasson föl soha többé az útból... Ezt a gondolatot valószínűleg meg is fogalmaztam, mert Vid ezzel kezdte este a beszélgetést. Azt, amiért tulajdonképpen leutazott hozzám Székelyudvarhelyre. Tanácsoma kérte, hogyan tudna disszidálni úgy, hogy emiatt az apjának bántódása ne essék. — Nősülj ki — mondtam. — Az nem megy már — válaszolta Vid és elmesélte, hogy tavaly szerzett egy nyugatnémet lányt, aki kivitte volna. Megbeszélte vele a részleteket is, de még mielőtt léphetett volna, megkeresték az apját s rákérdeztek, hogy tudomása van-e arról, hogy a fia meggondolatlan cselekedetekre akarja adni a fejét. — Csak azt nem tudom, honnan tudhatták, hiszen azzal a lánnyal is csak egyszer, egy éjszaka beszéltem a dologról. (...) 3. A Betyárfészek felé vezető ösvényen vonszoltam magam. Ez és a Dákcsűr21 volt a két előkelő vendéglő a telepen. Szerettek mind a két helyen, mert jó partnerük voltam. Ide jártam egy héten kétszer a turistákkal, vastag forgalmat hoztam nekik. Nekem csak annyi hasznom volt az egészből, hogy ezeken az estéken ingyen vacsoráztam. A Dákcsűr nagy, egybenyíló hodály. A bejáratnál viaszbabák dákoknak öltöztetve, felettük csöves kukorica csuhájánál fogva függesztve a mennyezetre s két múzeumi mintáról készített fakarabély, amely a dicső múltat harciassá kerekíti. Itt jól készítették a mititeit22 s elég tűrhető bort adtak mellé. Három cigány húzta vacsora alatt a román népdalokat, aztán az operettáriákat. Volt úgy, hogy százötven német is bezsúfolódott ide, egymásba karoltak .úgy ringatództak: „Trink, trink, Brüderlein trink.. .”23 Schunkeln, így nevezik a németek ezt a közös éneklést, s ha már a hangulat felmelegedett nem számít, ki kibe karol bele, csak az a fontos, hogy együtt és ritmusra hajladozzanak. Utáltam ezt a szokásukat. Egyszer egy szovjet filmben, amely a fasizmusról szólt, a koncentrációs táborok rémképei közé egyfolytában ezt a Schunkelnt vágta be a rendező. Mindig felkavarodott a gyomrom, ha erre emlékeztem. A Dákcsűrbe akkor jártam, ha szervezetten ment oda csoport s nekem hivatalból részt kellett vennem a mulatozáson ... A Betyárfészek más volt. Apró terem, harminc embernél több nem fért bele. A specialitásuk: nyárson sült csirke muzsdéjjal. Ä muzsdéj összetört és ecetben elkevert fokhagyma, amelyet a vendég kedve szerint önt rá a ropogós csirkére. Itt is volt muzsika. Egy öreg hegedült. Hangszerének szelíd nyikorgása megült az ácsoltfa mennyezet alatt s onnan vibrált alá az ember lelkének mélyére. Nem zavarta a beszélgetést, de halkká, bensőségessé kényszerítette. Ebben a vendéglőben nem lehetett kurjongatni, örökzöld slágerekre ringatózni. Még a legittasabb német is megszelídült, amikor az öreg Pantelimon felterítette vállára a fehér gyolcskendőt, álla alá vonta a hegedűt és szemét félig lehúnyva dojnázni kezdett. Csak nagyritkán énekelt, akkor is mintha csak magának; búvópatak zengésű tenorján hosszú szakaszokban dalilta el falujának kesergő-szomorú nótáit. Amikor még versenyző voltam, az öreg a fenti menedékházban volt amolyan mindenes konyhaszolga: fát vágott, ládákat cipelt. Aztán, amikor megnyitották a Betyárfészket, idekerült muzsikásnak. A személyzet nagyon szerette, mert a rengeteg baksist, amit a turistáktól kapott, megosztotta velük. Magának mindig csak egy százast tartott meg, akármennyit keresett. „A mohóságra még vénember korodban is rászokhatsz” — mondogatta — „Mohó ember pe311
