Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Sehol (avagy az a Másik) (próza)
KEMÉNY KATALIN Sehol (AVAGY AZ A MÁSIK) Nem mondhatni, hogy világévekkel ezelőtt, azt sem, majd világévek lebomlása után, de még így sem, megtörtént, vagy történni fog, mert nemcsak a mérhető időben nem, ahol a történések történnek, és főképpen nem a történést nem ismerő időfelettiben, ott, a valaholon túl, hiszen ha távolságról a mértékf elettiben egyáltalában szólni lehetne, ettől esett az a nincs és az a nemtörténés a legtávolabb, szüntelenül és mérték nélkül az idők alá süllyedőben, ritmus és dallam nélkül, legfeljebb a szívverés kromatikus skáláját örvénybe kergető kemény ütem, —------világév, az aion borzongató pátosza? lehet erről akár sejtelem is o tt, ahol (ahol???) nemcsak a számok forrása és mindenségüknek összetartója egyetlen maszatos, itt-ott vérfoltos, felhőrongyos szemekben .kóvályog, bukfencezik, illan, fals fülekben tillan, és még törmelékei, a számok sem számlálhatok, legfeljebb így közelíthetők: a sok. A sok ellepi a formátlan teret, a sok, és mind külön-külön és megkülönböztethetetlenül----------vigyázat! ez is po ntatlan fogalmazás, szólhatunk térről forma nélkül? Legkevésbé látszik helyénvalónak a jelenidejű elbeszélés, nem csupán ama ingatag jelen miatt, amelyik egyik lábával a múlt lidércfényében imbolyog, másikkal a jövő délibábjában kalimpál s így valójában csák a két lába között és alatt a vak medrében rohanó folyamárra dermed, anélkül, hogy életének lenne pihenése maga felett megállni és jelenlétté érni, formát ölteni s ezzel megtörténni, nem, hanem a jellé váló jelenlét hiánya miatt, amelyben elmúlt és eljövendő együtt lélegzik és — -----múlhatatlan. Mondjuk tehát azt, hogy a jövőben fog bekövetk ezni akár észrevételenül, akár égitesteket széttépő robajjal és mindenképpen elkerülhetetlenül ez az apró baleset, félrecsúszás, némelyek szerint a világ silány természetéből következő kopás, önmaga kolonca a magával tehetetlen törvény, mások szerint fejlődés, ismét mások, a legelkeseredettebbek szerint a teremtés bűne, vagyis az őskatasztrófa — és helyezzük a történést a jövőidőbe, mintegy szemet hunyva a tényleges esemény fölött és előtt (és után), azt magunkról lerázva, elkülönítve: „majd a többiek, az utódok, ők bűnhődnek és így vagy úgy ők váltanak meg bennünket” — más változatban: vetítsük mozivászonra s ezzel erősítsük a többiek (de vetítés közben eszünkbe ne jusson, mi vagyunk a többiek) nyugalmát, nyugálmát, ringó nyugágyát, rimáját, ringyágyát, olyan időben lesz az, a messze lesz-ben, ami sohsem volt, sohasem lesz, tehát nem is történhet akkor semmi, az izgalom rosszat tesz az egészségnek, nem szabad az ilyesmit komolyan venni, no meg, az ismétlődés szabálya bizonyítja, ami sohsem volt, az nem is lesz, az nincs is----------------------CSAK----------de ki törődne vele, ha véletlenül és szabálytalanul mégis, majd csak elmúlik ez is, az is, meg aztán a tudomány fejlődése addig meglepő eredményeket — vetette közbe az ifjú doctoressa (sub auspiciis), az állatvédő és bélyeggyűjtő egyesület elnöke helyeselt, a nőmozgalom bátor harcosa megjegyezte: és az addigra kivívott jogaink! az utolsó szót a tisztességben megőszült városatya egyben presbiter mondta ki: én nem féltem az ifjúságot! — és mindég voltak háborúk, azután a dolgok a rendes kerékvágásba----------„voltak és mindig?” — ej, ki hinné, no lám, hogy ez a békés állampolgár és minden este 29
