Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Kemény Katalin: Sehol (avagy az a Másik) (próza)

6—V2IO-1S lelkiismeretes TV-néző nyelvén a nikotint pótló mézcukorral, ez a világ dolgaiba be nem avatkozó mindennapos miséző és örök kormánypártra szavazó és liberális ateista, felszólítás nélkül is tevékeny és jótékony reformer, dülledtszemű szektariánus —, összefoglaló szóval a többiek, ilyen alapvető tudás birtokosa, ki hinné, hogy tud a mindig -ről, sőt azt is, hogy a mindigben a mindenség és a mindenkor és a mindenki, még az ő szándéka is (hogy az a valami, ami rést hasít a mindenen csak a testté nem váló jövőben, a sohá-ban legyen), és tudja mi a vo 11 a k (ezt ugyan joviális buzgalmában némi grammatikai hibával, elsiklatva a lényegest: ha valóban volt, csak szigorúan egyes

számban lehetett, ha már többen és többes------?) tudja, hogy ami van, az

ab

ban a megszakíthatatlan élő és teljes múltban szüntelenül jelen van, és még valami, amit szintén tud, de tudását sajnálatos módon nem hajlandó bevallani: ahhoz, hogy valóban meglegyen minden, ami volt, az ő személyes hozzájárulása szükséges, saját hatalmát nem hajlandó tudomásul venni, s bár a hataloméhség valamennyi jelét még álmában is viseli, a végső hatalomról a nem eljövő idő, a nem felragyogó hely, a soha meg nem nyíló, a soha be nem záruló a nem teljesedő kedvéért lemond,----------nem, ezt a fantom-jövőt vissza kell utasítani,

vi

ssza, a múltnak tartozó tiszteletért, amelyben épen és áttetszőén benne az egész, vissza, hadd bosszankodjanak a pásztorbottal hadonászók, amiért ködbatyujukból kicsenjük a /prédikációkban oly hatásosan idézhető próféciát (nem árt olykor egy kis bosszankodás, mondjuk az elhízás ellen) és maradjunk csak a nagy epikusok megszentelte múlt idő mellett, akik tudva tudván mi az, ami van, azt úgy mutatták fel, ahogy történt in illő tempore---------most.

A megszólalás kényszere azonban, a nyelv kiirthatatlan gyökere ' — hiába csillagvizsgáló torony, hiába mélykutak fúrása — halkan, a minden hangok és értelmek csendtavából szivárog, majd zeng fel fényesen, abból, ami oly közel hozzánk, hogy el nem érhető, a nyelv, a csend méhébe visszahúzódó egyetlen bizonyosság a van -ról, oly bizonyos, hogy képtelen tagadni, és amikor így kiált: nincs, hiány, űr, semmi — senki, még akkor is állítja, a nincs, a hiány, az űr a semmi — a senki az, aki van. Eszerint, mivel a nyelven kívül nincsen nyelv, amikor a nyelv tagadásképtelenségének tudatában a létezés tükrén léket hasító hiány a kimondásra kényszerít, kettős tagadás szorosából nevetés bugyborékol ránk: kimondták

Az alapvető megkülönböztetés, szólaljunk meg, vagy hallgassunk, bámuljuk a folyó felett a hajnali napkeltét, vagy merüljünk tűző perzselése elől a víz alá, a megkülönböztetés nemcsak kötelező, hanem elkerülhetetlen is a „sohsem volt kezdete — sohsem lesz vége” és az „amikor először nyitotta szemét” között, de többnyire a második vonz ellenállhatatlanul, a vég mágnese bűvöl és varázsol, a vég kedvéért kezdetek irdatlan mélyébe szállunk, a végső lehelletért — hogy legyünk ott, ahol sosem volt kezdete, sosem lesz vége.

*

(persze ő is boldog akart lenni, akár a többiek)

milléniumok időroncsainak halmaza mélyéből sem lehetett kiásni nyomát, vajon a nyakszirtjén, a hónaljában, esetleg két lábujja között észlelte-e azt a

30