Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Stanisław Vincenz: Dialógusok a szovjetekkel (Részletek)

AZ ALIG HALLHATÓ HANG

Ifjúkori tanulmányaim idején elriasztott Hobbes brutális és erőszakolt tétele, mely szerint a társadalom kezdete a háború volt, s valamelyest mulattatott Montesqieu túlságosan kategorikus, bár jól végig gondolt ellentétes állítása, hogy a béke állapota az elsődleges. És általában az effajta eldöntendő kérdések — milyen volt a kezdeti állapot, nem tudni hol és mikor — rosszul feltett, elavult, ha ugyan nem gyerekes kérdéseknek tetszettek nekem. Mégis, az utolsó háborúban arra a meggyőződésre jutottam, hogy Montesqieu-nek van igaza, mély, ezáltal rejtett értelemben véve. Arra a kérdésre, hogy hol és mikor, azt felelném: mindenhol és mindig. Adalbert Stifter osztrák költő hasonlóképp, mintegy magyarázva ezt a tézist a maga ártatlan bájával úgy értelmezte ezt a problémát, hogy a zajos és úgymond nagy történelem, az állam, a háborúk és a forradalmak története mellett létezik egy látszólag kis történelem, amely ugyanakkor egyetemesebb, az állami és regionális szervezetekbe még nem egyesült tájegységek története, a céhek és települések története, a családok története, minden ember története. Ezek szükségszerűen nemcsak a békén, hanem a kölcsönös, és nemegyszer megfeszített együttműködésen is alapulnak.

Nemegy katonát elnézve, akivel találkoztam, elképzeltem, kisebb és tágabb közösségek mennyi munkájába, erőfeszítésébe és igyekezetébe került az, hogy kisgyermekkora óta vigyáztak rá és fölnevelték. Ettől a kezdeti állapottól valójában senki sem tud elpártolni. E tapasztalat megszerzéséhez, mely szerint a béke az elsődleges állapot, nélkülözhetetlen az a szita, amelyről a Tisztítótűz nagy költője ezt tanítja: Léthe és Eunoe, felejtés és jóindulat, két ága ugyanannak a purgatóriumi csermelynek. Egymagában egyikük sem hat, egyszerre mindkettőt meg kell ízlelni.

(Pálfalvi Lajos fordítása)

249