Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Stanisław Vincenz: Dialógusok a szovjetekkel (Részletek)
ta másnap, hogy haladni kell, azaz gyerekeinek be kell lépniük a kommunista pártba. Vége lett a nyárnak, haza kellett térni a Duna mellé, főként azért, mert az ott maradt családtagok türelmetlenül várták Zalából a gabonát. A házigazdák már a gondolatától is elkeseredtek, hogy sorsukra hagyjuk őket és nélkülünk elvesznek. Pedig csak áltatták magukat, közbenjárásunk nem volt eredményes és szükségtelenné vált, mert csak arról volt szó, hogy, így vagy úgy, ki akarták őket ebrudalni a birtokból, amely fölött oly éberen őrködött, mint felsőbb hatalmak képviselője, az intéző. A kegyes önáltatás kedvéért akartunk hagyni valami nyomot állítólagos befolyásunkból, búcsú látogatásra mentünk hát Gavrilához és a századoshoz egyszerre a társaságnak magunkkal vittük a házból a kisasszonyt, Basia osztálytársát, hogy alkalmunk legyen védelmet kérni ismerőseink számára. Haza akartunk térni, azaz visszamenni a Duna mellé, ők meg, főleg a százados, úgy értették, hogy visszatérünk Lengyelországba. Nem erősítettük meg és nem is cáfoltuk a tévedést, már csak azért sem, mert barátaim Lengyelországban abban a hiszemben voltak, hogy befolyásuknak köszönhetően filozófia-profesz- szornak neveznek ki. Búcsúzóul figyelmeztetett a százados, hogy Lengyelországban most más, méghozzá teljesen más kormány van és megkérdezte, biztos vagyok-e benne, hogy annak a kormánynak szüksége van rám. Tréfásan, de merészen azt feleltem, hogy érkezésem megtiszteltetés lesz a kormányra nézve. A százados lenyelte, sőt, felélénkült, valahogy másképp és már egészen szívélyesen nézett rám, oroszosán, nem bürokratikusán, minden jót kívánt. Eztán elég sokáig beszélgettünk Gavrilával, aki meghívott bennünket teázni, mentegetőzve a szerény vendéglátás miatt. Nem akarta visszavenni Shakespeare-t, Basiának ajándékozta baráti ajánlással: „idegenbeli találkozásunk jó emlékezetére”. Máig megvan ez a példány, Gavrila ajánlásával és címével, amit én kértem el tőle. Mikor beírta címét a könyvbe, hunyorított, mintegy figyelmeztetésül: „Ki tudja, odaérnek-e a külföldi levelek”. Feleségem beszélt még a kisebbik fiunkról, aki akkoriban Nyugaton volt az egyik lengyel hadosztállyal. Rég nem kaptunk hírt róla és ez aggasztott minket. Gavrila is elszomorodott, de árnyalatnyit másként: „Óh, de kár, hogy ott van! Nem térhet vissza az országba!” Magyaráztuk, hogy elvégre szövetségesek, de ő csak szomorúan rázta a fejét. Minden őszintesége mellett ebben az egy esetben rosz- szabbnak képzelte a jövőt, mert sok egykori katona hazatérhetett Nyugatról. Az biztos, hogy sokkal inkább tisztában volt vele, hogy Lengyelországnak eztán a szovjet övezetbe kell tartoznia. Búcsúzóul figyelmükbe ajánlottam a kisasszonyt, aki olyan szívélyes és baráti volt Basiával, megkértem Gavrilát, hogy barátilag vigyázzon a családra, ahol oly sokáig vendégeskedett a lányunk. Mint régi ismerősök, Gavrila kifejezésével, mint „honfitársak” búcsúztunk az Oroszországtól távol vakációzó NKVD-sektől. Mikor visszatértünk, Basia barátnője tett egy megjegyzést a lengyel—orosz viszonyra, amely már azelőtt is elhangzott magyaroktól hasonló megfogalmazásban: „El kell ismerniük, hogy az oroszok szeretik magukat, lengyeleket, sőt, ezt ki is mutatják, önök pedig — valahogy furcsán kezelik őket”. A vakációzó Intézmény hivatalnokaival, mint élő emberekkel való meglepő kapcsolat különféle gondolatokat ébresztett bennem. Vasárnapi találkozásaink és az orosz csevegések kétségkívül kellemesek voltak nekik és nem is nagyon veszélyeztette csendes inkognitojukat. Szinte olyan volt, mintha valami sajátos szabályokat követő szerzetesek beleütköztek, sőt, belekeveredtek volna a kolostorukon kívül élő emberek életébe. De a győztes háború után, idegen 242
