Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Stanisław Vincenz: Dialógusok a szovjetekkel (Részletek)

gárai, egész életében (amíg be nem jöttek a németek) azt hitte, a lehető legbiztonságosabb világban él. Egyszer még, a németekről elmélkedve sajnálkozott is, milyen kár, hogy ez a Hitler nem volt legalább egy kicsit bölcsebb. Mert valójában minek is üldözte a zsidókat? Mintha Hitler ideológiájában ez az üldözés valami figyelmetlenség folytán került volna. Most pedig megérdemelt bírói nyugdíját élvezi, letelepedett egy olyan biztonságos vidéken, mint Zala, a világ legbiztonságosabb helyén, azaz falusi kúriájában. És megint a világ legbiztonságosabb zúgában, saját tulajdon hálószobájában, őt, a bírót, aki oly aggályosán vigyázott rá, hogy az utolsó betűig végrehajtsák az új földosztási törvényt, csalással, szabotázzsal és ki tudja, mi mindennel vádolja Szabadság, a kisstílű selyemügynök. Még mindig nem tudta megérteni, hogy a legnagyobb bűne az volt, komolyan elhitte, hogy a számára meghagyott kétszáz hold tényleg, jogszerűen és örökre a gyerekeit illeti. Az új rendőrbiztost, Szabadságot az intéző is megdolgozta és az NKVD-től is függött, olyan tanúkat hivatott, köztük volt cselédeket, akiket állítólag a bíró ellen úszítottak. Sajnos, amikor vallomásra került a sor, mindnyájan becsapták, paraszti makacssággal hajtogatták, hogy nem tudnak semmit, és soha semmit nem mondtak senkinek. Az egyik béreslegény a birtokon, a fiatal Jancsi bátran meg is mondta, hogy minden vád egyszerűen ostobaság és hazugság, és ő, bár nem áll és nem is állt az urak oldalán, nem fog hazudni és hamisan tanúskodni. Erre Szabadság kétszer ünnepélyesen pofon vágta, úgy, hogy a szomszédos étkezőben is hallatszott. Eztán a hivatalától megszédült harisnyaügynök hosszasan szidalmazta Jancsit, a bérest, kapitalisták disznó talpnyalóját. Mihelyt elcsattant a pofon, feleségem az ajtóhoz ugrott, le akarván fogni a rendőrbiztos kezét, de házigazdánk családja kérlelte, hogy ne sodorja őket még nagyobb veszélybe. Ezután az új biztos úr megfenyegette a bírót, hogy őt is megpofozza, ha nem akar beismerő vallomást tenni. És végül a bíró, bottal járó rokkant, kiszabadította magát, átment a szomszéd szobába, olyan mozdulatokat tett, mintha föl akarná akasztani magát, ebben természetesen megakadályozták. A bírót nem készítette fel élettapasztalata ilyen helyzetre, ráadásul rokkant és beteg ember volt, nem tudott úgy viselkedni, ahogy kellett volna, de maga a rendőrbiztos is, pályája kezdetén még bizonytalan volt és egyszerűen félt. Ezért a bíró családja taktikája — lévén oly engedékeny a rendőrbiztossal szemben — teljesen hibás volt. Szomorú paradoxon, hogy a bíró és Szabadság egyaránt zsidó volt és mindketten épphogy túlélték a hitleri népirtást, s aki eddig gyengébb volt, úgy gyötörte a másikat, hogy az lélegzethez se jutott. Mikor végre sarokba szorította a bírót, hogy ismerje el a csalást és a szabotázst, amaz pedig továbbra is ellenállt, a rendőrbiztos parancsot adott alárendeltjének, hogy tartóztassa le és vezesse el a perbe fogott bírót. Akkor a ház asszonya, ágyban fekvő súlyos beteg, kétségbeesetten jajveszékelni kezdett. Szabadság megijedt és engedett. Még nem tartozott ahhoz a kemény világhoz, ahova beiratkozott. Reggeltájt búcsúzott tőlünk: „szabadság” — ravaszul fürkésző, ugyanakkor alázatos pillantást vetett ránk.

Az NKVD, bár Oroszországtól távol vakációzott, hatékonyan őrködött és intézkedett, mert eme éjszakai vallatás után a bíró kezdte megérteni, hogy legjobb lesz ott hagyni a birtokot és beköltözni a városba. Halvány reménye maradt, hogy fiát, mint fiatal mezőgazdász tanulót, megtűrik. Más változás nem volt, mert az állatállományt, amelyet Szabadság a nép nevében oly hevesen követelt, már hónapok óta apasztották a hadi rekvirálások. Csak a ház asz- szonya — beteg és összetörte a számára rémületes éjszakai látogatás — mond241