Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Stanisław Vincenz: Dialógusok a szovjetekkel (Részletek)

kérjem az intéző megfékezését. Noha nem volt hozzá kedvem és még csak nem is reménykedtem a sikerben, elutaztam kora reggel a távoli faluba, ahol az NKVD székelt. Nem messze az irodától találkoztam az altiszttel, aki ott volt nálunk azon .az uzsonnán. A klasszikus „nem vagyok itt” módszert választotta. Alighogy észrevett, elmenekült és többé nem mutatkozott. Az irodában találkoztam Gavrilával, aki, noha kissé zavarban volt, ugyanúgy viselkedett, mint mindig. Leültem a várószobában, amíg nem jött a százados. Nyolc óra tájt gyorsan átvonult, engem észre sem véve berohant az irodájába és rögtön parancsba adta Gavrilának, ami a szívét nyomta: „Idejött valami miniszter Budapestről, tegnap óta itt téblábol, azonnal leültetni!” Megértettem, hogy a minisztériumi küldöttségről van szó. Gavrila kihúzta magát, elfogó- dottan nézett a százados szemébe, rögtön felfogta, csak egy szót mondott: „Értettem”. Útközben elbúcsúzott tőlem és eltűnt.

Beengedtek végre a százados irodájába. Udvarias volt, de nagyon hivatalos és kimért: „Hallgatom”. Vázoltam előtte a helyzetet és feltételeztem, hogy az intéző túlságosan és tán nem igazán politikusán reklámozza magát az ő támogatásukkal. De az a lényeg, hogy figyelembe kell venni a tényleges és legális állapotot, amelyet a tulajdonos, mint bíró, komolyan vesz. Ha formálisan nézzük, a jog mellette áll. A százados továbbra is udvarias volt, sőt, felélénkült, de, mint sok ország tisztjei, akik a beszéd pattogó ritmusával ellensúlyozzák az érvek hiányát, ugató mondatokban közölte velem, hogy ez a bíró formalista, mint általában az itteni jogászok, itt pedig számolni kell a néppel és a kizsákmányolás elleni harccal. Miután kitartóan bizonygattam neki, hogy a bíró, lévén zsidó származású, épp elég sérelmet szenvedett, a német megszállás alatt bújkált, így- hát ildomos lenne hagyni lélegzethez jutni, a százados, el kell ismerni, kissé összezavarodott, de rögtön visszavágott, hogy nem számít semmi más, csak az, hogy nemes és kapitalista. Véletlenül tudtam, milyen gyászosan fest bírónk pénzügyi helyzete és szerettem volna erre hivatkozni, de a százados tovább hazudozván — mindig udvariasan — egyre csak azt bizonygatta, hogy ez nem az ő dolguk, az oroszoké, csak a magyaroké (mint tudjuk, a választók többsége másképp szavazott). És végül a népre hivatkozott, akinek az intéző személyében egyetlen képviselője volt. Az intéző a kommunizmus klasszikus alapelvei szerint járt el, úgy gondolta, hogy ő egyedül is elég ahhoz, hogy pártot alapítson. Búcsút vettünk egymástól a századossal, tökéletes udvariassággal, ő pedig, liberalizmusa maximumával megnyugtatott, hogy megért és nem neheztel rám e közbenjárásért.

Alighogy megérkeztünk a szomszéd faluba, a bíró közölte velünk, hogy Gavrila főhadnagy már mindenfelé keresi a minisztérium küldöttét. „Kétlem, hogy megtalálja” — tette hozzá nevetve a falu bírája. Az új, demokratikus, a szovjetek által elismert minisztérium törvényes küldötte nyilván jól átlátta a helyzetet, mert nem találták meg. Törvényes feladatát konspirativ módon végezte el.

A nemes bírónk elleni akció, amelyet nyilván az intéző kezdeményezett és az NKVD szárnyai alatt működő új rendőrség irányított, egyre nagyobb lendületet vett. Tanúja voltam az egész éjszaka,tartó vallatási tragikomédiának. Az új rendőrbiztos — inkább utazó ügynöknek nézett ki, aki olyan áruval foglalkozik, amelyet csak nagy ravaszsággal lehet elsütni (és valóban, a legutóbbi időkig selyemügynök volt) — az új köszöntéssel üdvözölt bennünket: „Szabadság”. Szabadságnak hívtuk egymás közt. Épp ő hallgatta ki egész éjszaka a hálószobában, beteg felesége ágya mellett a megrémített bírót, jól befű- tött neki, a bíró, csakúgy, mint Franciaország vagy Svájc korunkbéli állampol240