Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Marek Zaleski: Vincenz visszatérése Görögországba (esszé) (Pálfalvi Lajos fordítása)

igazság és az igazságról vallott meggyőződése védelmében. Vincenz itt össz­hangban áll azzal a hagyománnyal, amely az athéni bölcset az európai racio­nalizmus és az európai kultúra mintaképének és mértékének tekinti. Leszek Kolakowski legújabb könyvének (Metaphysical horror, Blackwell, 1988.) első mondatai közt olvashatjuk: „Van egy ember, akivel minden filo­zófus azonosul, még ha elveit el is veti. Ez az ember Szókratész. Az a filozó­fus, aki képtelen azonosulni ezzel az archetipikus alakkal, nem tartozik a mi civilizációnkhoz.” Ezen felül Vincenz Szókratésze állampolgári magatartásból is példát mu­tat, hiteles szószólója az athéni demokrácia valódi értékeinek. E tekintetben az ókori és a kortárs kommentátorok véleménye már jóval megosztottabb.4 Ugyanakkor pontosan ilyen, heroisztikusan interpretált Szókratész kell Vin- cenznek. Mert, amint azt a Kubiak által idézett levelében írta, könyve „szatíra arról, mit műveltek az utódok a Szókratésztől eredő racionalizmussal”, ezen kívül „dühödt szatíra és dühödt karikatúra ’a kiagyalt demokráciáról’, amely nélkülözni tudja a jellemet és egyszerűen gyűlöli az egyéniséget.” „Egyedül ő maga lázadt fel a demokrácia ellen az erény nevében, ö Athén áldozata. Az ellene hozott ítélet isteni pecsét a demokrácián” — mondja Szókratészről a ta­nú Méloszon, az athéniek ellen indított peren. Vincenz, szembeállítva a böl­cset a dühödt és önelégült többséggel, az ő igazát a hivatásos demagógok és az önkényuralomra törő politikus-ideológusok igazával, közel áll a Tocqueville, Burke és Thoreau írásaiból eredő demokrácia-kritika hagyományához. A lom­ha, önhitt meggondolatlanság a többség zsarnokságához vezető hübrisz. Az eszmék metafizikai alapjairól levált szofisztiikus intellektuális spekulációk pe­dig a relativizmus zsákutcájába és a nihilizmus bugyraiba vezetnek. „A rend­őrök szókratészi maszkot vettek fel... Így válik valóra a látomásod a jövő­ről, az álmod, Szókratész. A rendőrök filozófusok, a filozófusok pedig rend­őrök lettek” — mondja valaki az athéni Tizenegyek Testületéből, és ez a hang mintegy kommentár Platon Államához, ahol Szókratész végül is az értelmet­len és előítéleteknél megrekedt többségre a saját érdekében rákényszerített fi­lozófus uralom híveként lép fel, tehát azon koncepció szószólója, amely a tör­ténelemben, nem csak Európában, annyi tragikus, ahány groteszk megvalósu­lást mondhat magáénak. A szerző, mint a szókratészi dialógus híve, nem kíméli hát Szókratészt sem. A regényben az ő igazát többféleképp is kétségbe vonják: a méloszi Ter- mitasz Nietzsche írásaiból ismerős érveket használ, megint máskor pedig úgy beszél, mint egy bolsevik komisszár. A spártai Leonidasz meg úgy bírálja a „gyalázatos demokráciát”, ahogy azt egy Clausewitz írásaira támaszkodó fa­siszta tehetné. Laisztrügonosz kereskedő a háború előtti liberálisok nyelvén be­szél. Vincenz bírálja a regénybeli beszélgetőpartnerek hangján a demokráciát, mert képmutató, korrupt, politikai manipulációkat folytat, zsarnoki és egali- tárius. Könyvében megtalálhatná érveit a harmincas évek „erőtlen demokrá­ciájának” minden dühödt ellenfele, a szélsőjobboldali és a szélsőbaloldali tábor­ból egyaránt, akik mind a demokratikus Európára próbálták hárítani a felelős­séget a háború kitöréséért. A lényeg azonban az, hogy minden felszólaló — vannak köztük rossz demokraták, a diktatúra hívei, a despotizmus (értsd: a totalitárius rendszerek) szószólói — ki van téve Szókratész kritikájának. A regény üzenetét eképp lehetne rekonstruálni: ha nem jelentenének ilyen reális veszélyt a barbárok és nem lennének despotikus (értsd: totalitá­rius) rendszerek, ha nem lenne Hitler és Sztálin, a parlamentáris demok­230

Next

/
Thumbnails
Contents