Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Vasadi Péter: Levélváltás (regényrészlet)
a próbájuk, a tanulnivalójuk, az örömük, az érverésük, a föladatuk, a bioritmusuk, az aggodalmuk, a hőmérsékletük. Azt teszik, amit ő, sőt még többet is annál. Az ember képtelen ezt a totalitásba torkolló fokozatosságot másként mondani, mint így: már nemcsak úgy tesznek, mint ő, hanem már őt magát teszik. Benne mozdulnak. Öt teremtik meg. S mivel ez az úr már csak mint — vele egyenrangú! — szentségként van itt jelen, ők a keze-lába, az élettere, az életereje. Ez az az emberi szentség, ami uruk istenfiúságából, sőt istenségéből következik, s a mi egyetemes otthonunkra, az ő természetfölötti szívére mutat. Benne élünk mind, általa mozgunk, belőle vagyunk. Ha egyébként közelebbről érdekelné Magát, hogy a teológia tárházából „spéciéi” én mi iránt érdeklődöm különösen, mondanék néhány fejezet- vagy könyveimet: szellemtörténeti fejlődés az egyházban; nem-egyházi filozófiák hatása az egyházi szellemiségre; egyházon kívüli teológiák; teológia és esztétika. A filozófiában talán azok a legizgalmasabb fejezetek, amelyekben a filozófia és a teológia egybeesett a legkiválóbb filozófusok és teológusok művében, még akkor is, ha művüknek csak egy szakaszát lehetne jellemezni ezzel az egybeeséssel; igazában azonban engem a.hagy on is evilági, időbe, sőt szituációba zárt teológia érdekel, a „novellisztíítús” teológia izgat. Mivel az egyháznak Jézus születésétől mind a mai napig! Krisztus misztériuma a legmélyebb tartalma, én azon szoktam töprengeni: mit gondolhatott Péter apostol, amikor a halászbárkában az üdvözítőnek fölismert Jézus kezébe adta a halat egy lepénydarabbal, a varsa rúdját vagy a teűyerét? Mivel „a ma” ismert és ismeretlen Péteréi is azt gondolják. Mit gondolhatott Aquinói Tamás, amikor a vaskos gyertya mellett papiruszaira körmölve hirtelen fölemelte a fejét, és a falon függő, hatalmas keresztre bámult, elfulladó lélegzettel? Minket, akik Tamástól tanultunk gondolkodni, ő meg a Bibliából és a görögöktől és Ágostontól tanulta a szenvedélyes, elmélyült és elegáns íróművészetet, minket ne érdekelne, hogy mit gondolhattak? És mit gondolhatott Morus Tamás, a bölcsesség és a diplomácia zsenije (akinek minden szelíd kísérlete ellenére is föl kellett őrlődnie az engedelmesség és a rendíthetetlenség kövei között), amikor megpillantotta az utolsó naplemente arany fényét cellája falán? És a tegnap fölszentelt pap Rigyácon, aki miután egész éjjel Pázmány Péter prédikációit olvasta, rámeredt a Test ostyájára? És amikor Bernadette a Szűz lábára? És Mórén Józsi bácsi Kiskempelenben, mikor 94 évesen azt mondta a születésnapi abrosz fölött, girbe-gurba mutatóujjával a keresztje nélkül függő fölfeszített felé bökve: „Ö az oka mindennek!”? Ök mind Jézust gondolták. Öt tették, őt élték, vele mozogtak. A misztériummal lehet is. Pál apostol a misztérium miatt tűrte a verést, a börtönrácsot, a tengerbe vettetést, a megkövezést, az üldöztetést. Ezek tények. „Benne” volt. Ami egyszerűen annyit jelent, hogy a határtalan isteni életben, a misztériumban, mert az beemelte, befogadta őt magába. A Krisztus által karak- terizált, vele személyesedet szeretetben, amelynek a milyensége, a „formája”, a „használhatósága”, a lélekben fölfogható selyemfénye az egyházban válik „testivé”, nyilvánvalóvá. A Fiú halála után ez a határtalan lét, a szentség, visszatestesült egy választott s laza szervezetbe, és az egyháznak nevezte magát. Ebben, ettől és ezáltal éltek s élnek ma is ezek az emberek hitben és reményben, vagyis végtelen bizalomban. Ismétlem, emberek, emberek, emberek! Hogyan, milyen mélységben és hitelességben, ez izgat engem. Bocsássa meg, most kissé hosszúra sikerültem. Üdvözli Vas Pál
