Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Vasadi Péter: Levélváltás (regényrészlet)
EGY HÉT MÚLVA JÖTT AZ 5. LEVÉL: Kedves Vas Pál! Nem szép, nem dicséretes az, amit ír, hanem érdekes. Helyesebben fölrázó. Ettől ugyan még lehetne szép is, dicséretes is, de engem elsősorban a Maga által írottak igazságtartalma érdekel. Ezt én csak úgy érzem igaznak, ha nem kezd ki másfajta véleményeket (többek közt azért sem, mert elhalad, mondhatnám, elsüvít a vélemények fölött, nem a véleményeket, hanem az emberi szívet keresi), tehát lehet az ember más meggyőződésű is, mondatai nem akadnak bele más meggyőződésbe. Levele olvasása közben hirtelen úgy éreztem, ha a Maga hitén volnék is — amitől isten mentsen meg —, akkor is megőrizném ateizmusomat, és ebben a pillanatban, mikor ezt átgondoltam, tudtam, hogy mindig is velem, bennem lesz ez az egyre hátráló, finomodó, de könyörtelen „tagadás”, akár a hit mellett is. Megdöbbentett, igazán mondom, megdöbbentett ez a fölfedezés: miféle tagadásról van itt szó? Mit tagad benem ez a tagadás? Mit akar és mit hagy állítani? A gondolatmenetet nem tudtam elrekeszteni, bár nem is nagyon álltam neki ellent. Félreérthetetlen világosság vetődött arra a fölismerésre — de szinte fizikailag észleltem az oldalt fekvő gondolat helyét is —, hogy tagadásom, türelmetlen ellenállásom nem az'egyetemesnek érzett hatalomnak, sőt fön- séges hatalomnak szól, a létnek, hanem épp annak, ami az útjába áll, leki- csinyli és lekicsinyíti, félremagyarázza, bemaszatolja, elrajzolja, s valamiképpen az emberi ostobaság kelepcéjébe ejti. És én tudom, hogy mivel ez a hatalom nagyon is hasonlít ahhoz, amit magúk szeretetnek mondanak — e percben nem cáfolhatom ezt —, lehetséges kelepcébe ejteni ezt az egyetemességet, vagyis nevetségessé lehet tenni. Mit tagad tehát bennem ez a tagadás? A képmást, a más képet, a csalafintaságot, a kisszerűnek ábrázolt nagyszerűt. Amiből az következik, hogy ez a tagadás állít; mit állít? A legnagyobbat, hivatkozva a magam készültségére, jogára, akaratára, el- és fölismerésére, érti? Igen, ilyen nagyságot valakinek képviselnie kell, valaminek az emberek között, ez volt a következő gondolatom. Ezt magának e hatalomnak kell fontosnak tartania, akarnia, hogy betölthesse helyét, mint legnagyobb a kicsik közt, a kicsik érdekében. Az nyilvánvaló, ha egyszer van ez az egyetemesség, akkor az élő kicsinyek közt kell hatnia, mert a megtartó egyetemesség nélkül a kicsinyek megsemmisülnek: a fának vállalnia kell a gyümölcsök fönntartását, különben csak rothadás van. Belém villant, hogy valóban az egyház ez a fa, de ezt méltatlannak és nevetségesnek tartottam. És főleg komolytalannak. A Biblia — gyermekkoromtól forgatom — gondolatmenetemnek nem mond ellent, de az egyháznak igen; legalábbis nem támogatja. írjon. Én most befejezem. Az motoz bennem: ha ez a tagadás valóban tisztítóüzem, illetve a gondolkodásom tisztítótüze, akkor nem azzal igazolja-e hitelességét, ha körkörösen hat, vagyis engem sem kímél? Igaz tagadásnak nem önmaga ellen kell-e fordulnia elsősorban, ha van bátorságom tagadni, nem a tagadásomon kell-e kezdenem? Ezt tettem talán a föntiekben. Illetve teszem. Nem adva irgalmat másnak sem, tehát ne ujjongjon, Magának sem. Maga'itt nem számít. Nem Maga a tét. A tét az az igazság, amit fölfedezek a Maga állításaiban is, de azt már régóta tudom, hogy Maga sem a teljes igazságot állítja. Nekem pedig az kell. És ezért kell nekem Maga is. Bocsássa meg őszinteségemet. Üdvözli Olasz Bálint 210
