Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Vasadi Péter: Levélváltás (regényrészlet)

Más: amiből az következik, hogy nem vagyok sem elvakult szemellenzős, sem reakciós, sem klerikális, sem pedig másodrangú állampolgár, mert az általam megpillantott igazság érvényesítésére törekszem, és egyáltalán nem zavar, ki milyen cédulát akar rámragasztani; az ő dolga. Ha azt, amit én művelek évtizedek óta, másként gondolkodásnak tartják, nem tehetek róla. Micsoda abszurdum kinevezni egy — vitatható! — gondolkodásmódot Méterrúd- nak, és ahhoz mérni a többit! Tudom, Magának ezt fölösleges elmondanom, most azonban el kellett mondanom. Nem szokásom a gondolkodásmódokkal, de még a megbélyegzőimmel sem veszekedni; vannak ujjaim, le tudom szedni magamról a rámfröccsentett sarat, a rámaggatott cédulákat. S megyek tovább. Az utaknak „legalább” két szélük van; mikor odakényszerítettek, vagy tovább az árokba, rájöttem, hogy ott is lehet gyalogolni, csak kissé késleltetve és nehezen, és hogy az árokban bámulatos — kidobált, eilrozsdált, de nélkülözhetetlen — tárgyak, gondolatok, mementók hevernék, amelyek nekem nagyon fontosakká lettek.

Ami a forró homlokú próféták iránti szeretetét illeti, Magának nem Iza- jássál vagy Ezékiellel kellene foglalkoznia? Frófétálásuk igazi költői, szellemi anyag is, a jézusi, néhol rusztikus egyszerűséget lángolásukkal valóban meghaladták: hogy úgy mondjam, izgalmasabbak. Jézusnak nem a szavai azok, hanem a szavain átütő személyisége. Néhol a szavai ellenére s tartósan izgalmas, nem akar s nem tud múlni sem az izgalmassága, sem az aktualitása; mindkét szó alkalmatlan, de most hagyjuk. Nézze, a döntő kérdés ez: kicsoda Jézus Krisztus? Pontosabban: hogy nekem kicsoda ő? Szerintem nem vezéralak, akinek az a legfőbb gondja, hogy ébren tartsa a személye iránti érdeklődést; ő nem szervezi, apparátussal nem támogatja, nem finanszírozza a jóhírét, és nem távolít el az útjából, akár tisztességtelen eszközökkel is, riválisokat. Ő valami olyat bírt magában, ami azt is elfogadtatta vele, hogy gonosztevőnek nevezzék, megszégyenítsék, végzetesnek látszó vereséget mérjenek rá, hazugnak tartsák és népbutítónak, kifosszák, kigúnyolják, betemessék.

Azt lehetne mondani, hogy így épp az ellenségei semmisítik meg sorra, következetesen mindazokat az emberi attribútumait, melyeknek hiányában kiderül róla, hogy több mint ember. Ha nem így volna, nem így lett volna, ki emlékeznék rá 2000 év múltán? Vajon ki emlékezik a kortárs-főnökökre, a kortárs-nagyokra? És ha emlékezik is, csak mint a korabeli hatalom leleplezett kulcsfiguráira. Az az egyház azonban, amelyet Jézus alapított, hogy az emberiség veszendőbe ne menjen, és hogy egyenként ne menjen veszendőbe, tehát éljen és ne csak vegetáljon, az az egyház a mai napon is természetfölötti tartalmának számtalan jelét sugározza az emberi életbe, nem beszélve arról, hogy — melléktermékként! — egyetemes emberi kultúrát hozott létre, amelyet az igazság köré kristályosított és ott van mindenütt, ahol a több létért és a szenvedések enyhítéséért tenni lehet valamit; de ki hallott már Heródes-alapít- ványról vagy szent Heródes irgalmáról?

Jézus, miután megölték, föltámadt. Itt nem tudok Magának semmi többet mondani annál, mint amit az evangéliumok (így kell mondanom:) tanúsítanak. Föltámadt. Nem övéiben, nem sokkoló zavarodottságukban „azt hitték, hogy”, nem; tőlük függetlenül, „itt” mutatva meg híveinek a lét egy másfajta dimenzióját, testben és lélekben — nem újra éledt, hanem miután teljesen meghalt — új életre támadt. Örök életre. És azóta szüntelenül föltámad övéiben is. Akikben föltámad, föl tud támadni, azok őt élik, nemcsak neki élnek. Úgy élik őt, mint az életet, úgy élik az ő életét, mintha az a maguké lenne. A maguk élete átsimul, átlényegül, föloldódik az övében. Nekik Jézus Krisztus a levegőjük,

v.

208