Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Vasadi Péter: Levélváltás (regényrészlet)
egymás ellen. Még akkor sem, ha eddig megírt sorainkban is érzem, humanista módon ugyan, de ösztönösen lessük a rést, az elrejtőző hasadékot gondolataink szövedékében. Ez azonban nagyon is innen van a káinságon. Tulajdonképpen abban igaza van, hogy magammal vannak bajaim és hogy ezt a vitát ebben lehetne összegezni: azt szeretném, ha az én tagadásom — a Maga szavával: „van”-om — semmivel sem lenne kevesebb, megalapozottabb, nem kevésbé lenne humusz, televény, búzaföld, mint a maga állítása. Vagyis olyan Nincs lenne, amely Van. Csak erre a két állításra lehet fölhúzni a lét, az ember, az élet épületét. Nem nekem való az olyan esztétikai játszadozás, hogy „nincs, de azért én hiszek benne”, meg hogy „van ugyan, de nem foglalkoztat”; főleg az utóbbit utálom. Ha nincs, de hiszek benne, az azt jelenti, hogy — bármilyen gyönge lábakon álljon is, bennem — van, a másik állítás pedig egyszerűen hülyeség. Különben is: ha hiszek istenben, akkor engem egyáltalán nem érdekel a „Nincs—Van”-dilemma, mert annyit azért tudok, hogy a „hiszek” nyomosabb „VAN” a „van”-nál is. Nem azért hinnék benne, mert emberi ésszel belátnám, hogy a bizonyítékok meg egyéb érvek túlnyomórészt a létezése mellett döntenek; ha hiszek benne, azért, mert meg tudott ragadni létének intim (nehézkes fogalom) hozzám-vékonyodásával. Ha van,, és nem hiszek benne, akkor — szokjon csak a szókimondásomhoz —, egyen meg a fene. Milyen ember az, aki évek óta nem mosakodott, húsát majd lerágja a kosz, s hallja, hogy odébb csobog egy bővizű forrás, ő meg a benyálazott mutatóujjával koptatja magán a retket? Ha volna víz, nemcsak mosakodnék benne, innék is belőle. Azért ne kapjon vérszemet. írjon csak Jézusról, nagy kedvemre teszi, szeretem a forró homlokú prófétákat. Üdvözli Olasz Bálint * Kedves Olasz Bálint! Ügy látom, bemelegedtünk. Elhatároztam, hogy számozom a leveleinket; tehát a sorban ez a 4. Ha ebből a számozásból arra következtet, hogy nem szívesen hagynám abba levelezésünket belátható idő belül, akkor igaza van. Becsülettel megvallom, várom a leveleit és fölkészülök minden válaszadásra. Tudom, megmozgatjuk egymás gondolkodását és bár ebből semmiféle előnyt nem akarok magamnak leszüretelni, úgy érzem, mintha egy irányba eveznénk, de fehérre és feketére mázolt külön-külön csónakban ülnénk. Ne hőbörögjön: Maga ül a fehérben. Mielőtt folytatnám, szeretnék elmondani a magam álláspontjával (jó szó? Nem jó szó. Nekem nincs álláspontom, teljességgel képtelen volnék egy ponton állni, nemhogy örökké, de még huzamosabb ideig sem, egyáltalán. Haladok, lépegetek, megiramodom, leülök, sétálok, futok előre, ahogy a kedvem tartja — szellemileg is; szóval hagyjuk ezt az álláspontot... a magam lényegével) kapcsolatban egyet s mást. Egy: hiszek. Hiszek Istenben, Jézus Krisztusban, az egyházban, úgy, ahogy az írva van a Hiszekegyben. Ha ez mond magának valamit, akkor azt mondja, ami a dologban egyedülien fontos: gyermek módjára hiszek, de nagyon is felnőtt módján élek és élem át a hitemet, tehát küszködve, az ellentmondásaim közepette, paradox módon, mégis abszolút vágyakozásban, átadva magam az elragadottságnak, ha ez jön, és mégis éles logikával, folyton kikapaszkodva hétköznapi létem, életem töredékességéből egy rejtett, itt a világban is elrejtett szemhatár finom görbületére, hogy lássak. Erről még majd beszélünk részletesebben. 207
