Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Vasadi Péter: Levélváltás (regényrészlet)
nak el, hanem az átható figyelem is; ez utóbbi, gondolom, inkább. Ha akarunk tanulni s minden erővel, akkor már nemcsak tanulunk, hanem kezdünk tudni is. A figyelem, a tanulás egy bizonyos forráspontján túl elkerülhetetlenül vezet el a tudásig. S mivel én végig a keresztény hitről akarok és fogok is Magának beszélni, azaz írni, természetesen Jézus Krisztusra fogok hivatkozni, minthogy nincs más, akire hivatkozhatnék; ő az Isten Fia, tanít és tanított és vállalta, hogy a hozzá beiratkozó emberiséget hol elemi példákkal, kisgyermekeknek való hasonlatokkal, hol meg a prófétai elszántságot is próbára tevő válaszokkal és választásokkal tanítsa; milyen szélsőségek késztették erre? Mit tudott ő? Hogy lehetett az, hogy a tanítványaival titkosabb s bensőbb lelki egységben élt, mint az édesanyjával? Ügy lehetett, hogy mielőtt tanított volna, a szeretet szélsőségeivel tölteke- zett. Szeretett. „Ne tanítson?” — ez majdnem azt jelenti, ne szeressen. Ezért a Maga gondolatát én így értelmezném: Ne tanítson, ha képtelen a szeretetre. Jó. Helyben vagyunk. Üdvözli Vas Pál * HÁROM HÉT TELT EL. VAS FESZÜLTEN LESTE A POSTÁT, MÍG EGY NAPON TERJEDELMES LEVELET KAPOTT OLASZ BÁLINTTÓL: Kedves Vas Pál! Amint Maga, úgy én is „hézagokkal” dolgozom: azt értem ezen, hogy szabadgondolkodóként, ugrásokkal. Hézagokkal, amik nem az öncenzúra üres helyei, nem annak a bizonyos „Nincs”-nek a torokköszörülései, nem a zavart dadogás időnyerő szünetei, hanem — kapaszkodjék meg! — az én személyes titkaimnak, nagyon is működőképes titkaimnak a hallgatás homályába csomagolt jelenlétei. Bizony ám, nem olyan egyszerű dolog az, hogy — amint Maga írja, látszat szerint frappánsan — „nincs—nincs”. Mert az emberi szellemben nincs vákuum, mivel az élő organizmus zengő üressége is — zeng! Mitől? Visszhangzik az emberségétől. A létezés egymásra hányt meglepetéseitől. A perc kifejezhetetlen gazdagságától, nem is a perc, az én percem telítettségétől, amelynek teltsége nem „ateisztikus” — ezt tessék jól megjegyezni! —, hanem jellegzetesen élő és emberi. Sajátos. Az ateista ember sem panoptiku- mi nevezetesség, akinek abból áll az élete, hogy kapkodja a lábát, mintha forró platnin állna és megszakítás nélkül tagad, hanem abból, hogy nem érzi, nem tapasztalja és talán fájdalmasan nem érzi és fájdalmasan nem tapasztalja annak a valóságosnak mondott istennek a jelenlétét, amelyiknek a létét maguk állítják. Vannak az ateistának is súlyos időszakai — azért ezt Magának nem kell mondanom —, amelyben fölsóhajt: bár lenne, bár tagadhatatlanul lenne isten. De amikor már emberségemmel, tapasztalataim és belső világom szerkezeteivel összenőtt, s beléjük illeszkedett ez a tagadás, mint egy alkatrész, egy fundamentális elem vagy összetevő, személyes emberi létem ellenére már akkor sem állíthatnám isten létét, ha lenne. Miért állíthatnám akkor? Akkor is? Azért, mert hinném; mivel bizonyítani azt, hogy nincs, nem tudom. Ahogy Magának sincs több bizonyítéka istenre, mint a hite. Hiába tárja elém 2000 év vagy az emberi történetiség érveit, végül is abban, „aki” előttünk áll, hinni kell. Az az isten, akit úgy lehetne bebizonyítani, mint egy Shell-világvállala- tot, annyira nem érdekes, hogy tagadni sem érdemes. Nem akarok ebbe belemenni. Végtére is mi egymásért beszélgetünk s nem 206
