Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 3. szám - Vasadi Péter: Levélváltás (regényrészlet)

ő ugyan a hitet választotta, újra és újra választania kell ugyanezt a hitet, megismétlődő hitetlenségei miatt.

Nem azért írok erről most Magának, mert udvarolni akarok, (se Magának, se másnak, se most, se máskor), hanem mert végre olyan embernek írok, aki — ateista lévén — érdeklődhet aziránt, ami iránt én is érdeklődöm. Folytatom: épp ez a lényeg; nem az bántja vagy sebzi meg a nem-hívő másikat, hogy én hiszek, hanem az, ha gyatrán, képmutatón, féloldalasán, Istenhez s emberhez méltatlanul, netán a hízelgő áruba bocsátható hitének nyegleségével hiszek. Ügy kellene éreznie a hívőnek, hogy a nem-hívő méltóságához képest is kell hinnie, jobban mondva a nem-hívőkben lappangó hit méltóságához képest. Könnyen lehet, hogy a hívő hányaveti hitetlensége sebzi meg igazán a másik hitetlenségnek mutatkozó hitét. Na, kimondtam: az, ha valami, ami lehetne, nincs, nem tiszteletreméltó. Nincs—nincs. De ha az, ami nincs, forró, eleven, lüktet, az igenis olyan nincs, ami „van”.

Miért mondom ezt? Mert a hit és a hit hiánya követhetetlen áttűnések- ben van jelen az emberi szívben. Ezért a hit soha nem lehet a hívő ember kiváltsága, hanem ajándék, Isten különleges, megérdemelhetetlen kegyelme. Aki megkapta, vigyázzon rá, mint a szeme világára. És örüljön neki. Hite az, ami följogosítja az alázatosságra, arra, hogy gyógyítson vele, ne pedig sebezzen és (ha ezt célzásnak veszi, vegye, de nem célzok) kikönyörögje mások, nálánál talán különbek számára is. Nem tudhatom, hogy Magánál mi a helyzet. Eltekintve ettől, ami a tanítást illeti, el is riasztott tőle: Ne tanítson, írja, adjon gondolatokat. Jó, de mégis: miért ne tanítsam? Illetéktelen beavatkozás volna az a Maga személyes „nincsébe”? De igen, tanítom. Mert ebben nem az a fontos, hogy Maga kicsoda és milyen „érzékenységű” egy tanítóhoz viszonyítva, hanem az, hogy aki a hitét igazságként bírja, annak kell tanítania. Nem teheti meg, hogy nem tanít, érti? Ez a hit igazságának oly logikus következménye, mint a szoba világossága annak, hogy fölkattintja a kapcsolót.

Mit tehet Maga? Védekezhet. Behunyhatja a szemét. Befoghatja a, fülét. Kizavarhat vagy kifuthat a szobából. Szétlőheti a lámpatestet vagy a kapcsolót (vagy engem). Volt már ilyesmire példa. Miért ne tanítsam, ha taníthatom? Engem is tanítottak s ma is tanítanak. Van valami divatos, önállóságot mímelő, sőt megjátszó, fitogtató erőmutatvány a tiltakozásban. Azt hiszi talán, egy tanító föltétlenül „bácsi”, tartós anyagcserezavarokkal küzd és legendásan szórakozott? És a tanuló meg csak az lehet, aki épp hogy levetette a pelenkát, zöldfülű és testben-szellemben pattanásos?

Én épp ellenkezőleg hiszem. Azt, hogy minél nagyobb egy tanító, annál tanulékonyabb s annál többet tanul. És így nemcsak azt tudja, amit tanít, hanem azt is, amit tanul. A „megvilágosodás” — ez a Maga szava — nem sült galamb, hanem testet-lelket emésztő és állandó, hol elmerülő, hol magasra szökő folyamat, és amit biztosan elkerül, az a széles út, a kényelmével, a ria- dóztatásaival, a renyheségével. Lehet villámcsapásszerű is, egyeseknek szinte halálközeli, töredék ideig tartó dráma. Megszolgálhatatlan; legföljebb éberek lehetünk a várakozásban, de á legtöbb, amit tehetünk érte, annak ellenére, hogy velünk történő, bennünk zajló folyamatról van szó, a várakozás, a vágyakozás. Ezért talán nem is az a legfontosabb, hogy tanulunk-e és hogy mit tanulunk, hanem hogy akarunk-e tanulni? Hogy nincs-e bennünk megvető előítélet azzal szemben, amit nem tudunk, amit nem értünk? Amit utálunk, sosem fogjuk megérteni. Amitől tartózkodunk, az tartózkodni fog tőlünk.

Egy törvényszerűség fölismeréséhez nemcsak a főiskolai évek juttathat205