Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Géczi János: Ladik Katalin: Kiűzetés (kritika)
GÉCZIJÁNOS Ladik Katalin: Kiűzetés Ladik Katalin lírájáról illett és illik tudni — még akkor is, ha eddigi kötetei rendkívül kis példányszámban kerültek kiadásra (pl. a legjelentősebbet, az Ikarosz a metrónt nyolcszáz példányban jelentette meg a Forum), még akkor is, ha szövegeinek többsége nem kerülhetett hazai olvasói kézbe. Alkotónk, lényegében a mai napig rendkívül ellentmondásos s viszonylag élénk kritikai fogadtatásban részesült. Verseinek többségét fanyalogva vagy értetlenül fogadták; extravagáns költészeti bemutatóit — egy-egy kis egyetemi klubban — pedig rendkívüli és hangos érdeklődéssel. Ami gyakran a kísérleti, fonikus-szcenikus költészeti akciók látványának és megvalósulásának szólt, és nem a csöppet sem könnyen megragadható esztétikai teljesítménynek. A bennfentesek szerint Ladik Katalin — Symposionos társaival együtt — a hatvanas évek végétől jó két évtizeden keresztül meg tudta azt mutatni, hogy milyen lenne a magyar költészet egy érvényes része, ha hajlandó és képes a kortársi európai költészet hatásainak befogadására — vagy éppen — a megismerés után — az elutasításra. Ladik Katalin Kiűzetés című kötetével folytatódni látszik az a kiadói hagyomány, amely a határon kívül élő alkotókat kívánja a szélesebb olvasói réteghez eljuttatni, s amely vállalkozásban már megjelenhetett a felvidéki Tóth László, az erdélyi Szőcs Géza, vagy a jugoszláviai Tolnai Ottó költői gyűjteménye. A válogatott gyűjtemény azonban nemcsak a bemutatkozásra ösztönözheti a szerzőt. Mint Ladik Katalin esetében láthatjuk, az eddigi életmű „leírható”, „könyvben rögzíthető” részének átszerkesztéséről — néhol versrészletek elhagyásáról — s jó- néhány munka kirostálásáról is szó lehet. Megnyerő az a költői nagyvonalúság, amely- lyel saját műveihez nyúlt az alkotó, s képes volt nem egyet — talán éppen nemzedéktársai kritikus iránymutatására — pontosítani, új szövegkörnyezetbe helyezni (ami jelentősen módosíthatja, amint módosította is az adott írások helyiértékét), még akkor is, ha úgy véljük, továbbra sem egységes az a lírikusi, illetve lírai image, amelyet Ladik — vélhetően erős tudatossággal — igyekszik magáról megteremteni. Az nem kétséges, hogy Ladik a jelentős kortársi költők sorába tartozik, de azt még nem sikerült bizonyítani, hogy sajátos és kivételes lenne. E válogatás, remélhetőleg megfelelő összegzés, és kiindulási alapja lesz annak, hogy bizonyos görcsöktől megszabadulva, szemléletében és esztétikájában nem új, de befogadhatóbb és értelmezhetőbb, kevesebb ellentmondással küszködő poézis jöjjön létre. * Itt most nincs alkalom a köteten kívüli — bár annál talán jelentősebb — életmű-darabot elemezni: de a megjelent írások megközelítéséhez szükséges azt tudni, hogy Ladik a kevesek egyike, aki az interdiszciplináris és intermediális művészet felé haladtában szerencsésen tudta beépíteni egész személyiségét, színész-voltát, és sajátos zenei affinitását. A konkrét, a fonikus és a happening-költészet olyan ladiki változatát dolgozta ki, néha az esztrád-jelleget sem megtagadva — bizonyítják ezt előadásai, akciói, hangfelvételei, és e tevékenységétől nem elválasztható nyilatkozatai — amelyek segítik behatárolni azt a teret, amelyre a papírlapon megjeleníthető költészete is vonatkozik — miközben azt a szellemi-poétikai indíttatást is képszerűbben megadja, amelyben létre kellett jönnie a jugoszláviai és a magyar avantgarde különböző megvalósulási formáinak és a ladiki változatnak. 178
