Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Géczi János: Ladik Katalin: Kiűzetés (kritika)

Amíg rendre úgy tűnik, hogy egy-egy előadás-akció kiérlelt és homogén renddel és hatóerővel bír, éppen a válogatott művekben látható e világ többgyökerűsége, s nem egyenletes szintű megvalósítása. Számos verse eredendő bizonytalanságokat, meggondolatlanságokat, megmunkálatlanságot mutat — miközben a költői gondolkodásra, világképre is kedvezőtlen fényt vet. Bár meglehet, mindez látszat, hiszen éppen a felrótt szemléleti-világképi hiátusok eredményezték az eddigi legjelentősebb Ladik-verseket is. Lehet, hogy az az erőtér, amelyben egyként megteremthet értékes és kevésbé értékes, nem olyan tulajdonságú, hogy elviselné a tudattalan vagy tudatos szelekciót — minderre egyébként utal a leírható ladiki világkép is. (Vagyis csak e rendszerből kilépve lenne módunk rávilágítani egy bármely más esztétika szerinti hibákra. De a kívülállás nem teszi lehetővé e költészet erényeinek vizsgálatát. S íme, máris — később még említendő — olyan paradoxonokhoz értünk, amely jellemző Ladikra.)

A Kiűzetés vázát a korábbi kötetek ciklusai adják. Az első két egység a ballada az ezüstbicikliröl című bemutatkozó — 1969-es — könyv anyaga köré szerveződött, s minden újdonsága ellenére tartalmazza azokat a hatásokat, eljárásokat és hibalehetőségeket, amelyek mai napig jellemzik alkotónkat. Vizsgálatuk ezért hasznos. Olyan versek szerepelnek együtt, mint a Molunati elégia, Androgyn, Ölomöntés, Az Ibrisz csillagvizsgáló ellen elkövetett merényletről, vagy a Mennyegző, és a Zsoltár. Amíg a Molunati elégia vagy az Androgyn egzaltált szürrealisztikus világa a zsúfolt metaforák miatt elsősorban rejtőztető, s valamiképpen a rombolást, a széthullást, a rothadást és a tespedtséget, a kitaszítottságot és a másság igényét mutatja föl — erősen elkendőzve a költői szándékot és a versek belső logikáját — addig az Ólomöntés, a Mennyegző, a Zsoltár már más világot idéz. A versek ritmikusabbá, zeneivé váltak, s motívumkincseiket eluralja a sámánisztikus-ráolvasásos-váteszi jelleg. Az énközpontúság nem zavaró, hiszen sajátosan be tud illeszkedni abba a népies, csattanókra építkező, közvetlenül reflektáló új szemléletmódba, amelyből később a mesék is származni fognak. Harmadik — s leginkább folytatás nélkül maradt —, imponáló vállalkozása Ladiknak, egy összetett nyelvezetű és versvilágú hosszúvers-forma, amilyen Az Ibrisz csillagvizsgáló..., amelyben az én-központúságát, az epikus elemek miatt elveszti a vers. A hosszúversben a túlbeszélés szűnik meg, karcosabbá és kajánabbá vált a hang a „tiszta szürrealisztikus versekben” hallottakhoz képest, és a lineáris versépítés felszámolásával összetetté és társadalmi elemeket is hordozóvá válik ez a líra.

E három irányban van néhány közös sajátosság, ami mindig alapot fog adni az újabb kísérletre, a változtatásra. A szürreális gondolkodási mód technikáján belül található mind. Mindenek előtt az az önfeledt hit és játékosság, amely szerint bármely mű létrehozásához elég az én ellenőrizhetetlen tobzódása, a tudatalatti lávaszerű kitörését egységbe fogja a személyiség, így a létrejött alkotást semmiféle kontrollnak nem kell alávetni. A metszett, egymással össze nem függő, egymással ritkán rokonságot tartó képek, a képek egymásra halmozódása számos részeredményt hoz, de nem különíthető el bennük, s nem is különül el az egyéni a sablonostól, a megszenvedett a banálistól. De mégis, van bennük egy olyan ősnaivitás és természetesség, őszinteség és eredetiség, ami olyankor is hitelesíteni tud egy-egy írást, amikor az se nem hibátlan, se nem egész. Az ősnaivitás, az ősvers — amely irányába aztán elmozdul később Ladik, s itt alkotja kivétel nélkül maradandó erejű verseit is. De addig nyelvi sablonjaitól, túltelített szavaitól, árnyalatlan csömör-érzetétől meg kell szabadulnia még. S bármennyire is szokatlan — illetve váratlan adott környezetében — Ladik nem a hosszúversek felé mozdul, vagyis az epikusabb, rétegzettebb lírai forma irányába, hanem hol a töredékesebb epikát — a mesét —, hol a rövid, tragikus-balladisztikus hatást is fölvállaló kislírát választja. Mindezekkel együtt a hosszúvers nyilvánvaló érzékiségétől és annak logikájától is eltávolodik — bár a technikából megmarad a témák spirális beszűkülése, beszűkítő építkezése. Ladik egyszerűen megtagadja a mimetikus lírát. Visszafut az olyan költészet-kezdeti beleélési formákhoz, amelytől a huszadik században véglegesen elszakadni látszott az általában művelt műköltészet. Gyönyörűséget talál az „önmagává válásában” — abban a

179