Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Füzi László: Elek István: Társadalomkritika és radikális reform (kritika)

szeme elé került írását elolvasta — emlékei szerint ez 1978-ban egy Esterházy- recenzió volt —, meglepődött: az emberben inkább a költőt gyanította, mintsem a kritikust. Aztán tapasztalnia kellett, hogy Elek István számára a kritika (és szinte minden más téma) is csak ürügy, hogy a maga társadalomtudományi gondolatait előadja. Politológusnak se nevezné a szerzőt, hanem inkább etikus gondolkodónak, akit alkat és helyzet formált azzá, amivé mára lett. A szubjektivitás elemei tehát nem zárhatók ki Elek István gondolkodásából, s ez nagyban magyarázza az elmúlt évtized történéseit, Elek ugyanis nem Volt hajlandó arra, hogy a maga egy-két mondatát kihúzza írásaiból — írásai enélkül azonban nem jelenhettek meg. A magam kudarcának tartom, hogy Elek Istvánt nem sikerült ahhqz a laphoz kötni, amelyiknek a szerkesztőségében dolgoztam (indulatos, s úgy gondolom, egyformán nem a teljes igazságot hordozó leveleink is akadnak ebből az időből), de ugyanígy az irodalmi sajtó egészének kudarcáról is beszélhetünk, hiszen ez a sajtó a nyolcvanas évek közepétől már képtelen volt publikációs fórumot teremteni Elek István — és mások — számára. Annak az Elek Istvánnak, aki közben következetesen járta be a maga útját: a kényszerből vállalt témák kapcsán is önnön nézeteit fogalmazta meg, később pedig egy nyílt levélben (ez is megkésve jelent meg) szólította fel lemondásra az akkori politikai vezetést... Innét nézve Elek István „kivonulása” — Kerecsendre való visszahúzódása — is szükségszerű: ha nem biztosított saját gondolati rendszerének képviselete, akkor jelen lennie sem szükségeltetik. Ezt a visszahúzódást magam keserűen figyeltem: keserűbben, mint amikor azt láttam, hogy a Fekete Sándor kötetéről írt bírálat — mert Fekete Sándor neve miatt senki nem merte megjelentetni —, végül éppen az Űj Tükörben látott napvilágot. Akkor éreztem Elekben azt az elszántságot, amellyel nézeteit bármely fórumon kész képviselni, Kerecsendre költözésekor azonban — éppen a megélhetés nehézségei miatt — nem éreztem azt az esélyt, hogy folyamatosan tud a szellemiekkel törődni. Valahonnét innét ered a mostani írás halogatásának kényszere is. A kötetet — ez talán kiderül a fentebbiekből — nem tudtam másképp szemlélni, csak dokumentumként, ami számomra azt is jelezte, hogy önmagában ez a kötet sem rántja vissza az életformát váltott szerzőt a közírás fórumaira. Az elmúlt hónapokban azonban történt egy és más. Nem csupán arra gondolok, hogy megváltozott a politikai légkör, s a nyilvánosság határainak éltűnése a mi életünkben eddig még soha nem tapasztalt lehetőségét teremtette meg a szólásnak — hanem arra is, hogy közéletünket — irodalmunkat is — teljes egészében a politika uralja, a publicisztikát a taktikai engedmények sora „fémjelzi”, az irodalmi folyóiratok szerkesztőségeibe alig érkezik újat mondó írás, a múlt kapcsán viszont mindenki szükségesnek érzi elmondani, hogy ő már akkor is... Nos, ebben a légkörben már nem is érzem olyan súlyos tehertételnek a kivonulás következményeit, mint korábban. A távolság a tisztábban látás esélyét is növelheti, a távlatos gondolkodás formálódását. Remélem, így történik ez Elek István esetében is.

(Magvető, JAK-füzetek, 1989)

177