Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Füzi László: Elek István: Társadalomkritika és radikális reform (kritika)
Bármennyire is tanulságosak azonban a körülmények, számunkra mégis az a leglényegesebb kérdés, hogy milyen volt az a gondolatrendszer, amely 1979 és 1984 között a maga teljességében nem jelenhetett meg, s mivel nem jelenhetett meg, ezért — Elek István esetében — le sem íródhatott. Először is: a szerző érzékelte (esd nem dicséretként, hanem tényként írjuk le, hiszen a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján nem lehetett nem érzékelni) az irodalom átpolitizálódását — ennek kapcsán pedig világossá vált számára az akkori hivatalostól eltérő gondolkodás politikai feltételeinek hiánya. „ ... a magyar irodalom hagyományos társadalmi-politikai szerepvállalásának problémáját vizsgálva sohasem az a valóságos kérdés, hogy miért kényszerült az irodalom a politikával (irányítóival) szemben ellenzéki politikai pozícióba, hanem az, hogyan állhatott elő az a helyzet, amelyben nem működött a központi társadalmi problémákat eredményesen felkaroló politikai ellenzék, vagyis hogyan kényszerült az irodalom a politikai ellenzék szerepét elvállalni”. Eszerint Elek István gondolkodásában nem is az a leglényegesebb kérdés, hogy az irodalom miképpen politizál, vagy hogy miképpen tölti be a hagyományosan politizáló szerepét, hanem az, hogy miképpen biztosítottak a hivatalostól eltérő gondolkodásmód feltételei. Nem az irodalomnak kell változnia — írja, hanem az irodalmat is magában foglaló politikai térnek. Azt jelenti ez, hogy deklaratív módon lehetetlen az irodalmat depolitizálni — akkor és olyan ütemben megy végbe majd ez a folyamat, amilyen ütemben maga a társadalom és a politikai felépítmény is változik. (Hasonló Elek István gondolatmenete akkor is, amikor nem az irodalom és politika, hanem a munkásság és a kultúra viszonyát vizsgálja. Elítéli azt a kultúrpolitikai gyakorlatot, amely a munkásságot csupán fogyasztónak, s nem is mindig a magaskultúra fogyasztójának tekinti. Ezzel szemben rámutat: az a munkás, akit a termelési viszonyai szólítanak fel, ösztönöznek arra, hogy életének, világának alakításában közvetlenül, kultúrateremtő erőként működjön közre, gyorsabban és szervesebben: közvetlen létviszonyaitól ösztönözve kerül közel a magaskultúra világához is.) Ez a felfogás egy alulról építkező társadalmat lát maga előtt, s a politikai közéletet is többpólusúnak láttatja. Ahogyan korábban már jeleztük, a kötet szinte valamennyi írása egyetlen történelmi periódus szülötte: azé a pillanaté, amikor a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján az irodalom nagy erővel jelezte a magyar társadalom felhalmozódott társadalmi és morális problémáit. Az adott helyzetben etikai tartás szükségeltetett valamennyi írás papírra vetéséhez, s az írások olvasói méltányolták is az általuk képviselt erkölcsi indulatot. A változtatás elkerülhetetlenségét bizonyította bennük Elek István. Tudjuk, mi jött az írások után.. . Nemcsak egy-egy vitacikk, mint Rényi Péteré szinte menetrendszerűen, hanem a visszavonulás, és lassan a — kényszerű — elhallgatás is. Közben pedig egy új műfaj kikristályosodása: a politikai-erkölcsi elemek, megfigyelések töredékekben való megfogalmazódása ... S tudjuk, mi jött az évtizedforduló politikai túlfűtöttsége után a társadalomban: a pangás, a leépülés újabb félévtizede ... * Ismét.egy megkésett könyv... írtuk írásunk első mondatában, s nyugodt szívvel hozzátehetjük: ismét egy megkésett recenzió. S most — kivételesen — a recenzió megkésettségének okairól is szólni kell... E sorok írója régről — régebbről mint az irodalmi közélet szereplői általában — figyeli Elek Istvánt: előbb az embert ismerte meg benne, s csak utána az írásait. Mikor Elek első, 176
