Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Füzi László: Elek István: Társadalomkritika és radikális reform (kritika)
FŰZI LÁSZLÓ Elek István: Társadalomkritika és radikális reform Ismét egy megkésett könyv. Megkésett — mert Elek István 1984-ben állította össze könyvének kéziratát, a szerkesztők is elvégezték a maguk munkáját, mégis csak 1988 végén jelenhetett meg a könyv a JAK-füzetek sorozatában. Magát a megkésettség tényét azonban ezzel még nem jártuk—járhattuk körül, hiszen — az írások természetéből következően — megkésett lett volna 1984-ben is: a szerző ugyanis, ahogy maga is mondja, a politikai publicisztika és a mélyebb elméleti igényű politikai közírás határán mozgó írásaival az éppen zajló történelembe kívánt beleszólni: az irodalom, a társadalom, a politika helyzetét elemezve vitákat provokált, a viták során pontosította álláspontját, de mindig a változtatás, a közvetlen befolyásolás szándéka vezette — s az ilyen jellegű írások akkor is dokumentum-értékűvé válnak, ha első megjelenésüktől számítva történetesen nem nyolc-tíz, hanem csak három-négy esztendő telik el. Az írások — így egybegyűjtve — tehát a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének dokumentumai. Elek István gondolatai rendszert alkotnak, bizonyára nem csupán a rendszert dolgozta ki a maga számára, hanem közben a maga személyes műfaját, a vallomásos, etikai alapon álló politikai esszét is megtalálta — mégis leginkább egyfajta készülődés dokumentumaiként olvashatjuk az itt közölt írásokat. Mert nem csupán a korhoz való kötöttségükre kell figyelnünk, hiszen önmagában az is dokumentum-értékű — s mennyire árulkodó! — ahogy egy fiatalember az irodalomtól, az irodalomkritikától, az irodalom és politika viszonyát vizsgáló tanulmánytól eljut az önálló politikai-etikai rendszer kialakításáig. Dokumentatív és egyben reprezentáló is ez a jelenség: magyarázatát adja annak, milyen erők gyűjtőpontjává tud válni az irodalom, s annak is, hogy az irodalom, az irodalom intézményrendszere átmenetileg „menedéket” is tud adni más területek alkotóinak. Elek István pályája ugyan az irodalom, pontosabban az irodalomkritika felől indult (többnyire a kötetben nem szereplő írásokkal) később azonban az irodalom leginkább csupán ürügyet biztosított a számára (ahogyan egy-egy történeti munka vagy memoár is), hogy gondolatrendszere egészéből pár összefüggést bemutasson. Annak a pár évnek, amit Elek István az irodalmi közéletben eltöltött, rá nézve az alábbi kettősség volt a leginkább a jellemző: gondolatrendszere egészét a nyilvánosság akkori intézményeiben nem mutathatta be — etikailag viszont (akkor) a kivonulást sem tudta elfogadni: ezért aztán olyan helyzetekbe került, ahol formálisan biztos vereség várta, hiszen nálunk a vitákban nem érvek szoktak volt összecsapni, hanem ellenfelek, a „győzelmi babér” pedig a szogásjog alapján azt illette, aki lezárhatta a vitát. (Ebből a szempontból Elek Istvánnak főképpen Rényi Péterrel folytatott diskurzusai a legta- nUlságosabbak.) 175
