Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Gömöri György: A bújócskázó költő (Szőcs Géza: Az uniformis látogatása; A sirálybőr cipő) (kritika)

„Ha én nem volnék: jutna husi és volna liszt és volna benzin és zsír meg vaj

és néha tejszín s volna sok magyar iskola

s jó meleg volna télen is ..

majd pedig gúnyosan idézi azt a „jólfésült és (viszonylag) jóllakott” romániai magyar irodalmárt, aki szerint „az okos stratégia ha nem teszünk semmit” és „ha szájba rúgnak legjobb ha megköszönjük” (Kompromittálás 3.)

Mindkét Szőcs-kötetben vannak versek, amelyeket az ötlet frappánssága, vagy a szimultán szerkesztésmód viszonylagos egyszerűsége és kifejező ereje emlékezetessé tesz. Ilyen a William Least Heat Moon indián költőnek ajánlott Indián szavak a rádióban, Az elveszett törzs, a Puszták népe és a József Attila utalásokkal tele Születésnapomra is, ami persze nemcsak az idősebb költő hasonló című versének, hanem részben a népszerű Altatónak is parafrázisa: „Forgolódik a gumibot / álmában rám emlékezik: / a gumibot is aluszik / s a társadalmi tudat is: / máma már nem hasad tovább”. Ezeket a verseit Szőcs Géza mindkét kötetébe bevette. Az amerikai gyűjtemény ismeretében azonban A sirálybőr cipő, a Magvető-féle kötet, bizonyos csalódást kelt. Bár az Alföld kritikusa szerint Szőcs Géza „szigorú logikával építkezik” és „nyelvteremtő ötletei sohasem válnak öncélú játékká”, ez a logika csak egy bizonyos esztétikán belül érvényesül, vagyis afféle dialektikus (s így eléggé önkényes) logika. Ami pedig az ötleteket illeti, Szőcs Géza hajlamos a játékos ötlethalmozásra, amit néha túlzásba visz. Nem a szerepjátszás, vagy a nyelvi irónia jogosságát vonom itt kétségbe, hanem azt, hogy a szürreaiista-szimultanista módszer minden témára alkalmazható, hogy nem ássa-e alá helyenként éppen a vers hitelét. Nekem például egyáltalán nem világos, hogy mi a költő célja a Waldemar Daa lányai című hosszú kompozícióban a Farkas Árpád-szövegváltozatokkal (szám- szerint tízzel), s a vers utolsó részében zavarónak találom az alkalmi rímek és rossz szóviccek lírai ötletként való tálalását. Az ilyenekét például: „előttem kirakva szépen / hangszereim / örökségem / hangszerek, három grape-fruit / efféle örökrész jut / ez jár nekem mint hagyaték” vagy később: „igen egy régi éned ékkövet ivott / és ömlik a gáz a villanydrótból”. Vagy A befalazott lábnyomok című versben: „Zazar vize, Sztrigy-víz, / vizi táncok, sztriptíz!” Ez alatt a cím alatt ugyanis nem áll a „gyermekvers” alcím, ami némileg indokolná a rímet; a gyermekvers egyes válfajfaiban nem kell értelmi kapcsolatnak lennie a rímek között. Az Egy rossz vers visszafejlesztése című, további kommentárokkal ellátott rossz verset sem javítják föl a kommentárok — akkor meg minek közölni? Ez az a pont, ahol a játékosság átcsap exhibicionizmusba. Szőcs Gézának meg kellene válogatnia nyelvi ötleteit (különösen amikor azok kétnyelvűek kezdenek lenni, angol—magyarok, egyfajta provinciális bájjal leöntve), és korlátoznia kellene rímkényszerét ahhoz, hogy olyan verseket írjon, amelyek méltók költészetének eddigi legjobb, legérettebb és külföldön-belföl- dön egyaránt olvasott darabjaihoz.

(Hungarian Human Rights Foundation; Magvető, 1989)

168