Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Lengyel Balázs: Takács Zsuzsa: Sötét és fény kora (kritika)
LENGYEL BALÁZS Takács Zsuzsa: Sötét és fény kora Egy költő felnövekedése mindig jóleső élmény, imponáló. Ha az első kötete után, felfelé indul egyre tudatosabban, s fokról fokra teljesebbé lesz; ha a hangját úgy keveri ki, saját világát úgy rajzolja meg, teszi magát egyre láthatóbbá, hogy visszamenőleg is tisztább, világosabb lesz költészetének épülete. Ha közben szóhasználata utólagosan egyre hitelesebb és jellegzetesebb lesz, belső reflexeiből kikristályosult motívumkincse megindokolódik, sőt speciális ízzel telítődik. A költő számára ez az a bizonyos keskeny út, amely többnyire lihegtető, kapaszkodók nehezével teli, olykor sziklamászást kívánó, különösen a rejtőzködő alkatoknál. Azoknál, akik minden lírai áradással szembefordulva, mindig is inkább a meglatolt, a jelzőfukar aláfogalmazást kedvelik. Akiknek a bele- rejtés a céljuk, nem az egyenes néven nevezés megkísérlése, annál is inkább, mert olyasmit akarnak közölni, aminek nincs neve. Takács Zsuzsa ilyen. De az ilyen, a mi szóhasználatunkban: angolos alkatoknál mindig is bizonytalanabb a kifejtés eredményessége, mint az ösztönös lírikusoknál. Viszont, ha sikeres, többnyire mélyebbre futó, tartósabb, az utóbbiakénál. Ezért van az, hogy Takács Zsuzsa válogatott és új verseinek most megjelent kötete (Sötét és fény kora) eleinte némi bizonytalanságban tartja az olvasót a költő szándékát és eredményességét illetően. Mégha nincsenek is a versek keletkezésük időrendjében közölve, mégha a világosabb kompozíciók itt- ott nemcsak a verstémát (például szülés, szerelem) tarják egyértelműen elénk, hanem a velük járó sajátos, ambivalens lelkiállapotot is, mintegy a vers, a kifejezés igazi célját. Igen, de közben a költő szenzualitása nem mindig olyan intenzív, mint például Az esztelen reményről — eső után című versben, amelyben többek között így ír: „rügyeikkel újra látnak a vak faágak” vagy: „az esztelen reménytől süt a nap”. Ugyanakkor azonban ilyen kevésbé jellegzetes vagy az expresszionizmusból túlságig ismert megfogalmazások is akadnak itt: „egybeugranak az eltépett vonalak, valaki dörömböl a bezárt ajtón ... dobszó pattog a járdán, lüktetnek a házak” stb. Nyilvánvaló bennük az úgynevezett „objektív korrelativ” keresése a rejtőzködő belső világ kifejezésére. Méltányosabb azonban e törekvés sikereiből idéznünk. Egyet például a kötetben itt is, ott is felcsillanó telitalálatokból. Az alábbi rész a képzelethez szóló monológ, óda vagy elégia: Beszélek hozzád mint ráncos rongybabához, egyetlenem, figyelj rám! Virrasztók egy ablaktalan szobában, leeresztve a sötétbe egy kötélen, szám betapasztva, kezem megkötözve 169
