Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Szigeti Csaba: Transz (Zalán Tibor szabálytalan szonettjei és a destrukció esélye) (tanulmány)
SZIGETI CSABA Transz ZALÁN TIBOR SZABÁLYTALAN SZONETTJEI ÉS A DESTRUKCIÓ ESÉLYE „La destruction est ma Béatrice” (Stéphane Mallarmé) 1. STRÓFA: TÁVOLI INDÍTÁS A destrukció, azaz a tradicionális költői (metrikus) alakzatok lerombolása a modern költészetcsinálás egyik klasszikus kánonja, poétikai szerepe egyszerűen túlértékel- hetetlen. A rendszeresen válságperiódusokkal tarkított költészet-történetek (mert nem beszélhetünk a költészet egyetlen történetéről, csak különböző költészetek különböző történeteiről) jól ismerik a verses formák elemeinek és magának a verses formának a zérus-állapotát. Amikor előbb tünetszerűen csak rímválaszok automatizálódnak, versmondattani klisék uniformizálják minduntalan a szöveget, a szókészlet kiüresedik (emlékezzünk például meteorológus hajlamú költőink szakadatlan havazásaira az irodalmi folyóiratok nyári számaiban), akusztika nélkül tompán kong a hang, a a dikció lapos — míg végül a forma egésze ellehetetlenül. Ezt a régóta ismert és természetes folyamatot nevezte verselméletében Jurij Tinyanov az 1920-as évek első felében a vers automatizálódásának és vázolta mindjárt a költészet védekezési mechanizmusait, a dezautomatizálás, az újra elevenné, működőképessé tevés eljárásait; tegyük hozzá, jobbára klasszikus, nem XX. századi anyagon. A múlt század második felében azonban a helyzet alaposan megváltozott: az említett ellehetetlenülés kilépett az egyes formák medréből és elárasztotta a versesség egészét. E kitérjeszkedés, e totalizálóaás állapotát nevezte legjelentősebb tanulmányában, a Crise de vers ben Mallarmé versválságnak. A vers vált ekkor anakronisztikussá, lett múzeumi tárgy, kövület. Ezóta századunknak, a Pound-érának — miközben elvileg nyitott a térben és időben bárhol és bármikor létrejött szövegek integrálására, ami egyelőre kulturális Bábelt eredményezett — a tradíciók közvetítette formák krízisével is szembe kell néznie: a krízis kiváltja a formák utáni vágyat (mert a vers válságának időszakában verset írni rendkívül nehéz, már-már heroikus feladat) éppen úgy, mint a kiüresedett vagy annak tűnő formák lerombolásának, összezúzásának vágyát. Az egyik oldalon: „[...] vágyom, lesem a formát [...]” (Guillaume Apollinaire); a másikon: „Lerombolni a múlt vallását, a régiség rögeszméjét [... ] és a formalizmust” (A futurista festők kiáltványa). Másképp, nagyon pontatlanul fogalmazva: kivált klasszici- záló és romantikus (pl. avantgarde) tendenciákat. Ami a megelőző vagy tradicionális formák lerombolásának VÁGYÁT illeti (végső soron költészet és versesség radikális szétválasztásának vágyát, amely különállás ugyan Arisztotelész Poétika ja óta számtalanszor rögzített teoretikus tétel, de a gyakorlatban egyáltalán nem olyan egyszerű, mert a versességnek erős bástyái voltak és vannak magában a költészetnyelvben) — e vágy fokáról érdemes elolvasnunk Nemes Nagy Ágnes jellemzését: „Nekünk, 20. századiaknak jutott az a kevéssé vonzó feladat, hogy ennek az ősi viszolygásnak [t.i. a konvenciókról és az előírásoktól való viszolygásnak — Sz. Cs.] levonjuk a következményeit, és a háromezer év óta kialakult szabályoknak, elképzeléseknek, remekül bevált módozatoknak olyan csomóját vágjuk sutba, hogy beleremegjen a Parnasszus. Nem, nem arról van már szó, hogy a rím tiszta legyen-e vagy asszonánc, vagy hogy szabad-e pórias kifejezéseket használni a versben, sem nem a francia romantika világrengető újdonságáról, hogy ezentúl — alexandrinban! — át lehet lépni a cezúrát” (Nemes Nagy Ágnes: 64 hattyú. Tanulmányok, Bp., 1975, 46). Az idézet vé156
