Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Két költői mítosz a magyar történelemről (esszé)
magával azonos. Ahogy később A halottak királya IV. Bélája sem pusztán történelmi személyiség, hanem egyszersmind a nemzete sorsán töprengő költő alakmása. A vándorköltő vívódása és tanúságtétele A tékozló ország írójának a magyar történelemmel folytatott küzdelmét jeleníti meg. Nem pusztán az egyes szám első személyű előadás, hanem az eposz nyilvánvalóan személyes mozzanatai is erre a lírai azonosságra vallanak. Nemcsak a vándorköltő vallomásainak, Dózsa György emlékfoszlányainak és érzéseinek is személyes értelme és hitele van. Midőn a költő (áttételes módon, a vándorkrónikás megjelenítő szavain át) a parasztvezér leikébe enged pillantani, több alkalommal saját emlékeit idézi fel, saját vágyait fogalmazza meg. Dózsa György, gyermekkorára és édesanyjára emlékezve, valójában a maga bensőséges emlékeit fejezi ki, azokat, amelyek másfél évtized múlva az Anyám nosztalgikus-lírai szerkezetében jelennek meg. Midőn a vezér saját sorsával készül számot vetni, s küzdésre, kitartásra bíztatja önmagát, megint csak a költő benső számvetésének és erőgyűjtésének tanúi vagyunk. A vándorköltő és a parasztvezér alakja-sorsa ilyen módon kínál lehetőséget arra, hogy a költő kifejezésre juttassa legszemélyesebb indulatait és felismeréseit. A költői látomásnak, amely a régen volt történelmi esemény és népmozgalom rendkívül gazdag képét festi meg, már ennyiben is jelen idejű értelme van. Bori Imre 1965-ben készült nagy Juhász-tanulmánya is azt állapítja meg, hogy A tékozló országban alakot öltő közérzet és gondolat nem érthető meg akkor, ha nem vesszük tekintetbe a költemény közvetlen történelmi és társadalmi környezetét. Az eposzi ábrázolás közvetlenebb szintjén a kor nehéz tapasztalata úgy jelenik meg, mint a pusztuló táj, a parlagon heverő ország ábrázolása. A Rákosi-korszak fiatal költői számára, az első szabadnak tetsző évek mozgalmas alkotómunkája után, csüggesztő látvánnyal szolgáltak a gazzal borított földek, a pusztuló paraszti gazdaságok, a falusi élet hanyatlása. Juhász Ferenc Téli földek, Nagy László Csönd van, Születésnapra, Csanádi Imre Udvar télen és Kormos István Testvérek című versei kifosztott tájról hoztak üzenetet, dermesztő történelmi fagyról panaszkodtak. Ez a néma és puszta táj kapott látható ábrázolást A tékozló ország képsoraiban: „Földbe visszataposott kalászok sírjatok magatokért! / Gubancos, taraokos árva földek sírjatok magatokért! (...) Hol az ember? A művelő, a gondozó, a rendező okosság?” A rend és értelem után kérdező panasz a kor lényeges közéleti gondjai közé vezet, a tapasztalatok sejtetését a nemzedéki csalódás kifejezése követi. Juhász Ferenc egykor tiszta hittel és bizalommal kötelezte el magát a társadalmi átalakulás ügyének, az ötvenes évek első felében azonban mind csaló- dottabban kellett a politikai vezetés bűneit tapasztalnia. A Dózsa-eposz hátterében ott vannak a hamis perek, a dolgozó népet sújtó intézkedések, a növekvő szegénység, a kényszerű országos némaság. „ ... így éljünk tovább? Hörögve, fuldokolva a némaság rétege alatt?” — hangzik a kérdés, nagyon is a kornak szegezve, számonkérVe a „fényes szellők” korának hajdani ígéreteit, számon kérve a szabadságot, amelyet a beköszöntő új világ hirdetett: „Hol a szabadság, az emberi? Csak percnyi volt, villám-fehér! / S jött utána a másik, a zöld tékozlás, az ember-elleni, (...) S búvik az ember verembe, föld alá, s elbúvitk önmagába, (...) Riadtság, rémület, s dac a szemekben, de több a néma alázat, / a félelem lombosodik, görnyeszti a vállperec gyönge ágát, / mint kígyó tekereg bennünk a döbbenet, viseljük a kín töviskoronáját...” A keserves tapasztalat aláásta a történelmi újrakezdés fiatalos hitét, a pusztulás élménye mitikus végzetté lényegült: „mit vedlett le a mi testünk? 153
