Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Két költői mítosz a magyar történelemről (esszé)

A hitet? Az életet? A nyomort? / A kínlódva megvedlett ország Európa kövein liheg, nem újította meg magát! / Marad a még-mélyebb lót, a tengerfenék tündöklő nyomora tovább? / S termelünk villany-sugarat, bozótos fény-dúco* kát, sárga fényport?” Igen, A tékozló ország történelmi látomásaiban ott rejlik Magyarország súlyos történelmi tragédiája, a múlt látomásos és mitikus ábrázolását az ötvenes évek országos gondjai és nemzedéki csalódásai szövik át. Juhász mitologikus „hosszú éneke” kettős tükröt tart a világnak: a paraszt- háború korát életre keltve mutatja be és ítéli meg saját korát.

Juhász Ferenc másik mitologikus eposzában, A halottak királyában olyan alkotó igény, szándék és terv ölt alakot, amely tizenegy esztendőn keresztül mozgatta a költő töprengéseit és képzeletét. Juhász még 1959 februárjában írta az akkor még Király a tengeren címet viselő hosszúvers első tizenegy és fél versszakát, e kezdő szakaszok Egy éposz első sorai címmel az Űj Írás 1962 áprilisi számában kerültek az olvasó elé. Ezután több mint egy évtizedes pihenő, vagyis inkább vívódás és küzdelem következett, és csak 1970-ben készült el a teljes költemény, mintegy három lázas munkában telő hónap alatt. Ennek az évtizedes lángolásnak: teremtő láznak és küzdelemnek az eredménye a könyvnyi eposz.

Juhász Ferenc azt a IV. Bélát választotta eposza hősének, aki a magyar történelem addigi legnagyobb vereségéből, az ország véglegesnek tűnő pusztulásából vezette ki nemzexét. Aki Muhi-pusztától a dalmát partokig menekült a tatárok nyilai elől, már végromlásban látta népét, s mégis volt ereje a a feltámadáshoz, a „második honfoglaláshoz”, ahhoz, hogy visszatérve begyógyítsa a sebeket és ismét felépítse az országot. A halottak királya ezért a történelmi bizalom verse kellett, hogy legyen. Olyan kort és olyan hőst ábrázol, amely és aki látta és átélte a pusztulást, majd az újrakezdést, mindkettőt a személyes drámák közegében. Egy hajnal töprengéseit, rémlátomásait és reményeit festi, midőn a levert, megalázott és a végsőkig hajszolt király sorsának fordulójához érkezik Trau (Trogir) vára alatt virrasztva egy ócska csónakon. A parton tatár hadak járnak, nyilaikkal célba veszik a virrasztó királyt; aztán véglegesen eltávoznak, hogy Béla előtt megnyíljék a visszatérés és az újrakezdés útja. A felidézett történelmi pillanat ezért pontos ellenképe annak a korszaknak, amit az első történelmi mítosz, A tékozló ország festett. A halottak királya a pusztuláson diadalt arató életet mutatja be, hangja bizakodó, érzésvilága — ha a bukás, a halál és a kétségbeesés képei ellenpontozzák is — emelkedő. A két eposz filozófiájában és érzésvilágában két történelmi korszak határozott nyoma van jelen.

A halottak királyának, „konkrét” történelmi hőse és történelmi ideje van, mégsem egyszerűen történelmi eposz. A végzet felett töprengő király képében a költő önarcképe jelenik meg; IV. Béla kétségeiben, vergődésében és reményében Juhász a legsajátabb közérzetéről beszél. Nem epikus-krónikás művet hoz létre, hanem „hosszú verseinek” igényei, törvényei és poétikája szerint keletkezett mitikus jellegű lírai eposzt. A középkori király sorsának, töprengéseinek és reményeinek idézésében egy mai költő eszmélkedése és drámája bontakozik ki. Erre utal a lírai beszéd grammatikai formája: az egyes szám, első személyű fogalmazás is (amely csak az eposz utolsó szakaszaiban vált át harmadik személybe). Hogy a költő ilyen módon azonosul a királlyal, azt helyzetük és közérzetük végső azonossága okozza. Juhász, miként IV. Béla is az országos vereség után, vesztesnek, magányosnak és elhagyottnak érezte magát az 1956-os nemzeti tragédia nyomán, midőn úgy látszott, hogy a felkelés

154