Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Pomogáts Béla: Két költői mítosz a magyar történelemről (esszé)
féle diktatúrában kellett elszenvednie, A halottak királya pedig az 1956-os vereség fájdalmát és a feltámadás reményeit szólaltatja meg. Az első mitologikus „hosszú ének” intonációja mindvégig tragikus, a másodiké egymást követve fejezi ki a legmélyebb tragédiát és az újrakezdés lehetőségébe vetett történelmi bizalmat, összefüggésben a hatvanas évek magyar irodalmának általánosabb bizakodásával és a költő más műveiből, például A Szent Tűzözön regéiből vagy a Gyermekdalokból is kihallatszó személyes reményével. A tékozló ország egészében a történelmi kudarc, a nemzeti pusztulás mitologikus eposza, a tragédia könyve, amely a mindent felforgató, országos újjászületést hirdető népi forradalom véres bukását és irgalmatlan megtorlását beszéli el. Juhász Ferenc Jeremiás siralmait idézte mottó gyanánt; maga az eposz is hatalmas jeremiáddal indul, a vereség, a megtorlás és a bújdosás iszonyú képeit váltogatja, s csupán visszatekintő módon idézi fel a parasztháború kezdeti reményeit és győzelmeit. A „halál elébe loholt” parasztsereg jelenik meg a történelmet idéző költői képzeletében. A költemény alapszövete mélységesen fekete, és a gyász színét csak még jobban kiemeli az a nehány vörös és arany szál, amelyet a forradalmi elszántság és a kezdeti diadal ábrázolása szőtt bele. A vereség képeiből a végleges és teljes pusztulás látomása épül, valósággal a nemzethalál látomása, amely a parasztfelkelés kudarcát úgy mutatja, mint a magyarság legnagyobb vérveszteségét, valódi történelmi tragédiát, amely a nemzet fennmaradását veszélyezteti. A történelmi anyaggal való személyes kapcsolat és a tragikus ábrázolás okozza a históriai kép iátomásosságát. Azt, hogy A tékozló ország nagyszabású és mozgalmas költői víziókban idézi fel a történelmi eseményeket. A személyes ügynek tekintett múlt és a személyes erővel átélt tragédia látomásos képekkel tölti meg a históriai kereteket. A történelem emlékei nyomán lángra lobban a költői képzelet, és hatalmas, mozgalmas freskókat fest a semmibe tűnt egykori életről, vagy éppen a mindent magával sodró pusztulásról. A történelem víziós ábrázolásának ez a folyamata ment végbe korábban Juhász Templom Bulgáriában és a Betyárok sírja című verseiben is. A bataki templomban legyilkolt bolgár szabadságharcosok emlékének szentelt költemény arról beszélt, hogy az emberi szívben „régi himnuszok és elfeledett eposzok” töredékei vannak eltemetve. A látvány: a csontok, csigolyák, koponyák sárguló halma ezeket az elfeledett eposzokat támasztotta fel. Az 1514-es parasztháború tanulmányozása nyomán is mitikus eposz születik: nem pusztán a történelem ábrázolása, inkább látomás a történelemről. Látomás egy hatalmas népmozgalom keletkezéséről, küzdelméről és végzetéről. Nem „elbeszélő költemény”, hanem személyes értelmű költői mítosz, amelynek feladata már nem csupán az ábrázolás, inkább a teremtés és az önkifejezés. A történelmi látomásnak személyes értelme van, az eposzi szerkezetet lírai szenvedély élteti. Az alakítás személyességét igazolja az eposz képzeletbeli hőse: az ismeretien vándorköltő alakja is. A képzeletben született lírai hős 1514 késő őszén—kora telén, néhány hónappal a parasztháború leverése és Dózsa György kínhalála után foglalja össze az eseményeket, pontosabban idézi fel személyes emlékeit. A krónikás költött személy, egy a túlélők és bújdo- sók közül, akinek egész lényét, gondolatvilágát és emlékezetét a vereség tölti be. Általánosnak és feltartózhatatlannak tudja a pusztulást, nemcsak a parasztháború bukását érzékeli, hanem a nemzeti katasztrófát is, szinte kozmikus kataklizmának festve a vereséget. Az eposz személyes hangja sejteti, hogy a vándorkrónikás nem epikai, hanem lírai hős: valójában a költővel 152
