Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Kabdebó Lóránt: Kozmikus bukolika (esszé)

(Telesi Györgyi mondta kitűnően a verseket, Szekrényesi Lajos szerkesztőtársam 1956 óta ismerte a költőt, ő kérte számomra közlésre a verseket.)

A történet poénja azután a következő. Nemsokára, amikor személyesen is megismerkedtünk, előhoztam sajnálkozva az esetet. Mire azt válaszolta: nem félelemből nem jött el, hanem attól tartott, hogy ha kérdezik, el kell mondania, hogy ez a vers nem is erotikus jelenet, hanem valójában vallásos költemény. És hát ez, 1964-ben még nagyobb bűnnek számított volna.

Mára hálTstennek mindez megmosolyognivaló anekdotikus történet. Anekdota, amelyet — mármint a műfajt — Weöres Sándor nem szeret, sőt egy életen keresztül küzd versalkotásában ellene. Mégis, ezúttal éppen költészete lényegi sajátságára döbbenthet rá.

A verses jelenet, amely — önmagában — inkább illene Babits Eraío-jába (ott is inkább a Babits mint a Szabó Lőrinc fordította darabok közé), valójában a „Freskók és stukkók egy vidám színházba” alcímet viselő tündén kinyílás sorozat egyik darabja. Amikor kiemelte és közlésre külön címmel leadta, nem is tudom miért jelölte az eclogát az antik jelzővel. A disztichon miatt? Amely mainapság nem divatos költői forma? Vagy ironikusan: a téma és tények különbségét hangsúlyozandó? A biedermeier-diákidillnek értéket, súlyt, emberi méltóságot adva. Ezzel kivonta a teljes kompozícióból, és egyben kiemelte „realista” színhelyéből, az úri-középosztálybeli játszadozások világából is. Játék komolyan. Nem úgy, mint Móricz, Kosztolányi vagy Márai diákvilágot idéző regényeiben (Forr a bor, Aranysárkány, Bébi vagy az első szerelem), ahol a környezet von komor keretet a szerelemmel ismerkedő ifjak egymást ismergető játszadozásának. Weöres kiemeli a jelenetet. Szabadon lebeg a történet: játéktól a beteljesülésig. A beteljesülésben is megtartva a játék hangnemét. Diadalra juttatva ezzel itt, ebben a „nyomorúságos konkrét versben” is azt a derűt, amelyet Kenyeres Zoltán a Weöres-költészet legfontosabb kiküzdött sajátosságának tekint, joggal.

Mert miről is szól — az Antik eclogát is magában foglaló teljes ív, — a Fairy Spring? Egy kamasz a szerelmi élet idilli jeleneteiben önmaga létezésére ébred rá és egyben világbaágyazottsága is tudatosul. Egy szüzesség elvesztésének a története és a szüzesség elvesztésének története: beavattatás az életbe. Nem lineáris elbeszélés, hanem a kiteljesedő erotikus események kiváltotta boldogság és gyönyörűség, borzadás és elsietés egymást kiegészítő folyamatának néhány történettel való jelölése. Psyche előképe. Ezúttal fiúszerepben. A „mocorgó”, „ébredni kívánó” szerelemtől ível a versciklus a „tapasztaló összesimulás”-ig. Jelenetekből történet, történetből élet, erotikából a létezés titkait érzékelő ontológia. Mindez egyszerre e vers, és általában a vers Weöres költészetében.

Sajátos emlékezete van. Ritmusérzék? Szómágia? Asszociációs készség? Képalkotás? A Fairy Spring esetében is népdal-ihlettől az antik költészet metruméig, népi jelenettől a polgári „úriszoba” ismeretéig benne minden hagyomány és tapasztalat. De mindez csak technikai adottság, amelynek segítségével — művészetelmélete szerint: — „az alaktalant formássá építi tudatos akarattal”, amellyel „az eredmény szépségéért felelős”. Nála közegellenállás csak mindez (másnál röptető költői adottság, sokszor az alkotói lehetőség maximuma). Weöres mindezen szükséges adottság birtokában olyan ősi meghatározottságra ébred rá minduntalan, melyben az összefüggések, kapcsolatok felszikrázhatnak.

Az evidenciák természetességével világosít fel olyan összefüggésekről, amelyek bennünk élnek, csak nem tudunk jelenlétükről. A gyermek naivitásával mondja ki azt, amit a bölcsek évezredek óta is csak bizonytalanul fogalmaznak. Persze nem naiv művész ő: tudja pontosan azt is, amit a „bölcsek” leírtak. Természetesen „doctus” poéta ő is, — a javából. Csakhogy amikor a vers születik a számára, akkor egy olyan emlékező mechanizmus kezd dolgozni, amely a mesék, mítoszok, népdalok, barlangrajzok létrejöttét is ihleti. Olyan lényegi összefüggések élednek benne, amelyekről a hétköznapi életben már nem is tudunk, pedig mégis ezek szerint cselekszünk. Weöres nem cselekedeteik szerint jellemzi az embereket, hanem a cselekvéseket meghatározó összefüggések alapján.

147