Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Pécsi Györgyi: "S ha már itt tartunk: mit is tehet a költő?" (Vázlat Szilágyi Domokos ars poeticájáról) (tanulmány)

„A test, az rab csak, a költő / itt és mindenhol szabad” —, írja a Törpe eclogá- ban; „Egy gép rabja vagyok. Egy írógépé. (...) Nincs kinek és nincsen mit szemre- hánynom. (...) — ennyi az enyém — rabbá szabadultam.” —, vallja a Rab című versében. A költő szabad. Szelleme, de (különösnek hangzik!) teste is szabad. Hiszen már az öregek könyvében megbékélt a halállal, elfogadta fizikai végességét, bejárta a bejárhatót, megismerte a megismerhetőt —, s már csupán el kell szánnia magát a legvégső lépésre. „Halál elől meghalásba menekül, aki él — / út-e az út, mely nincsen?” —, kérdezte korábban, s nemmel válaszolt, mint a Bartók Amerikában vers is jelzi. Addig nem út a halál, csak kiút, amíg hiszi, hiheti életének, tettének határokon inneni értelmét. Most viszont azt válaszolja: „Van út — kiút nincsen.” (Héjjasfalva felé) —, az élet további választása volna a kiút, s egyedüli út a tett, a szemből halál. A személyes, és a közért való cselekvés problémáját egyetlen és jelképes tettben összesűrítve megoldani: átlépni a határokat, s ha szemből lépi át, megláthatja, megtapasztalhatja, megtudhatja a halált, a véges és végtelen határát; testének megtöretése által szabaddá teszi testét, drasztikus módon tiltakozik és igazolja a szabaddá válás lehetőségét —, egy olyan korban, amikor szabad csak a szellem lehet, ha lehet, de a test nem.

Magát kései korszakában az „elmúlásnak reménytelen” szerelmesének vallotta. Amennyire tragikus alkata, az abszolútum hajszolása, a magányt és a végességet mélységesen átélő sorsa késztette, annyira kereste is a halálát, azáltal, hogy költészetét a köz hasznába kívánta állítani, a világ gyémánttengelyévé kívánta tenni, minden eddig ismert és nem ismert módon. Csak részben gondolom helyénvalónak

Egyed Péter megállapítását, aki azt írja: ....... pályája derekán ébred rá arra, hogy

ő tulajdonképpen csak a határra kíváncsi, avagy határoltság és határtalanság dialektikus viszonyára, s ettől kezdve ennek az ismeretelméleti felismerésnek a szolgálatába állítja egész költészetét.” (A költő életei, Bukarest, 1986). Olvasatom szerint egy duális szemléletet, magatartást kísérelt meg szintézisbe hozni: a létfilozófiait és a képviseletit.

.145