Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Pécsi Györgyi: "S ha már itt tartunk: mit is tehet a költő?" (Vázlat Szilágyi Domokos ars poeticájáról) (tanulmány)

végveszélybe. Közrejátszott eredendő szemérmessége, s később kialakult szkepszise, ti. az, hogy hitelvesztés nélkül kimondható-e, hogy költészetét, életét és halálát a köz megmentésére szánja, s bízik annak némi hasznában, eredményében is. De leginkább, ez utóbbival összefüggésben az, hogy igazolást, bizonyítékot, példát, valaminő garanciát keresett — a történelmi helyzet hasonlósága révén — a múltban arra, hogy önmagán túlmutató értelme lehet a költői szónak, és a legutolsó tettnek —, a nemzet egésze számára.

„Nem kiút — épp csak út a tett. / Finita. Elvégeztetett.” — írta Széchenyit idéző versében, a Sorok egy tébolyda falára címűben (Feiezőidó'-kötet). A történelmi és lélektani helyzet hasonló a fenti hároméval: a nemzeti katasztrófába beleroppant gróf (akinek kényszerképzetévé válik, hogy Petőfi az ő törvénytelen gyereke) nem „kiútnak”, menekülésnek, hanem — Szilágyi értelmezése szerint — az egyetlen olyan cselekvésnek tekintette öngyilkosságát, amellyel jelzést, fogható és tagadhatatlan jelzést adhat az elszabadult pokolban, utolsó, nagy tiltakozást. A Héjjasfalva felé menekülni próbáló Petőfi, midőn kozák üldözői beérik, halálát választottá, tiltakozóvá minősíti azáltal, hogy szembefordul gyilkosaival: „Ha már / halni kell: hát szemből, Halál”. Halála választott halál, erre utal többek közt az utolsó sor József Attila-idézete: „El vagyok veszve, azt hiszem”, össz-reményvesztésről van szó, melynek csak egyik, bár utolsó cseppje a pohárban a sorsában leselkedő gyilkos fegyver, a fizikai megsemmisítés. „Nem ágyban, nem párnák között. / De így se!” —, a világszabadság harcában örömest meghalna, de ez a harc, noha a szabadságért történt, nem az a harc, ez brutálisan vérbefoj tátotta mégpedig azok által, akikért hajdani nemes céljaival örömmet halt volna. S a sors kegyetlensége, hogy a szabadságharcost menekülés közben éri utol a Iegyilkolás. Fizikai mivoltában is meg- aláztatik, ez a fizikai megalázás azonban csak ráadás a költő lelki, szellemi, eszmei szenvedésére: „— Hisz úgyis őrölte a láz, //a lelki, a testi — kell-e még / idézni izzó szellemét —”, űrölte a láz, a világszabadság, a végtelen megismerésének a láza. Amit tehet sarokbaszorított helyzetében: „Ha már / halni kell: hát szemből, Halál” —, elébe menni, fölajánlani magát méltósággal a fizikai megsemmisítésnek, szimbolikus rangra emelni a puszta tényt; s kihasználni a legutolsó pillanatot, farkasszemet nézni, megismerni a halált, a bejárható határát: „Hadd lássalak még meghatón. / / Érezzelek, tapintsalak”.

A költészet értelmére kérdez az Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből című pa- limpszesztjében. Egyfelől szinte önpusztító módon a költőre, emberre kérdez rá: „Mire vagy jó még? (...) Legszóbb szavad is tehetetlen! (...) Ez őrült sár, ez istenarcú lény — / ez a jelen. Talán jobb volt a múlt? / Hitted. Elmúlt. És mit hoz a jövő? /A megjósolt ünnepet a világon? / Ne áltasd magad.” —, a szabadságharc leveretett, ím, versei által nem ment a világ elébb, igaz, talán ártani sem ártott, de a legszörnyűbb: úgy tűnik, a világ számára — a költő felől nézve — közömbös, hogy megszületik-e a vers: „Veled vagy nélküled haladna / a szekér — egyre megy, / hogy hegyre völgy, hogy völgyre hegy, / hogy föld suvad, hogy szakad ég: / ez is, az is csak szakadék” —, úgy tűnik, csak az alkotó elme fölösleges öngyötrése volt. Másfelől — a kor, a társadalom, a történelem felől — azonban bebizonyosodik, hogy minden látszat ellenére figyelt szavaira, verseire a világ, s konokságával olyan erkölcsi mértéket fogalmazott meg, mely látványosan temetésekor derült ki —, temetése az első tömegtüntetéssé vált, politikai demonstrációvá.

Végső reményvesztettségében az utókorra bízná versei sorsát? Igen, de nem a nagybetűs, hanem a kisbetűs utókorra: „a föld kegyesebb, mint / őreid: ő majd visz- szaad írást, szépszavú versed / napra kerül”. Az ő dolga: addig is a „halál árnyékában”, a „felsőbbrendű szögesdrótok között”, tudomásul véve és elviselve a néppel, korral való új viszonyt — verseit írni, virrasztását dokumentálni: „kortanú-szóval / messzekiáltja a kort, miben él, s amiben hamarost meg- / hal — / költő, aki nem ismer más fenyítést, csak a szó, a / szép szó és betű aljas elorzását / a galádság, / rablás, kínzás rémítő, cudar eszköze / —, / ó, nem! / míg az az ólom a tárban vár még, addig utolsó / megfeszítéssel, akárhogyan is, de a szó, a betű, a / vers születik —

144