Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Pécsi Györgyi: "S ha már itt tartunk: mit is tehet a költő?" (Vázlat Szilágyi Domokos ars poeticájáról) (tanulmány)
hatatlan leikéről, amely nem létezik”. (V.ö.: a Héjjasfalva felé című verssel, melyben Petőfiről vall hasonlóan: „Hisz úgyis őrölte a láz, //a lelki, a testi” — Tengerparti lakodalom (1978), posztumusz kötet.) A költő más, mint a többi ember, hasonlítható például a garabonciáshoz, a látnokhoz is —, de csak annyiban, ameny- nyiben különbözik a többi embertől. Ez a különbözés azonban korántsem jelent magasabbrendű létet is egyúttal, s nem tartozik szükségképpen nagyobb szabadság, boldogság hozzá. Sorsdeterminációja a nyugtalanság, amely egy értelmes, dinamikus korban jelentheti a magasan szárnyalást —, saját korában azonban nehéz teherré válik. A Búcsú a trópusoktól kötet teljességgel és radikálisan illúziótlan megfogalmazása a költői föladatnak: a költő azért ír, mert nem tud mást tenni, nem tud nem felelősséget érezni („jaj nem bírom abbahagyni”), saját léte, alkata kényszeríti erre, ezt a kényszererőt nem maga választotta, ezt „csak” használni tudja. Magát a kényszer tényét fölismerve, tudomásul véve, hogy e vonása megtagad- hatatlan, lerázhatatlan —, már teljesen szabad. Nem választhatja a „civil” ember boldogságkereső útját — alkatilag, testileg-lelkileg képtelen erre —, de minden mást igen, ezért hát „azt hiszem amit akarok”. Választhatja a világ modellálását is: „hi- hetem hogy belőletek lefordítottam amit érdemes / és csak úgy érdemes ha mindent / s ha nem akkora mint a valóság de egész az én mindenségem”. (V.ö.: József Attila esztétikájával: „... a művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek.” — Irodalom és szocializmus). A költészet ,használhatósága’ nem egy progresszív jövő-képzethez kapcsolódik, hanem egy igen bizonytalan alapokon nyugvó reményhez: „bár engem ez sem vigasztal, de hátha vigasztal másokat”. Az Emeletek.. .-ben kettévált világról, Janus-arcú földről beszélt (mélység—magasság, tél—tavasz, éjszaka—nappal), a Búcsú a trópusoktól kötet irracionális, embertelen szociológiai világot modellál, amely nem a szép jövőért küzd, hanem az elszabadult poklot mutatja: az emberiség történelmét az ártatlanok legyilkolása jelzi (Haláltánc-szvít), az élveszületés önmagában is tiltakozás, bűn (Kényszerleszállás), a jelen eltékozolta esélyeit, gyümölcsöket már nem érlel (Ez a nyár), s a remény, hogy „csatlakozik-e az őszhöz az európai menetrend szerint” csak tétova kérdésként hangozhat el. Ezzel a világgal szemben a metaforának, a szép szónak nincs esélye, védtelen: „porcelán szinesztéziák / közt pucér halál tántorog / védtelen szimbólumokat / falnak boa constrictorok”. Búcsút kell mondania a trópusoknak, annak a költészetnek, mely illuzórikusán azt hiszi, visszavonulhat az irodalomba, s helyette a radikalizálódásnak az egyetlen formáját választja: egyetlen tagolatlan felületté válik — a prizmához hasonlóan —, amely önmaga teljes áldozatisága által megjelenítheti a szivárványt, polarizálhatja a jelen egységes szürkeségét, s kiszűrheti a remény színeit („belém álmodta magát a szivárvány — / eSő után — golgota előtt / tavasz és ősz között a félúton / tovább álmodja magát az ige: / a nyár látható felületeire”). A krisztusi tettre való közvetlen utalás nem a megváltás hitét, illúzióját kelti életre, hanem az áldozat tényét mutatja föl, az egyetlen megoldást, amikor már nincs más út: az igének testté kell válnia. Az az ige, amelyik nem válik testté, nemcsak érvényességét, lehetséges hasznát, erejét veszti el, de általa hirdetője is — emberként, költőként — egyként meg- hasonlik (A próféta). A Búcsú a trópusoktól kötet nemcsak a fenti értelemben jelent búcsút. Az utolsó kötete, amelyik az inneni világról innen lát és beszél, amelyik a világ egésze alatt a szociológiai, történelmi, társadalmi, az anyag által leírható és érzékelhető valóságot érti. De az elmozdulás várható irányát már jelzi a Napforduló című verse. A vers visszavonás. Korábbi, világmegváltó hitét vonja vissza, s megtagadja azt a magatartást, amelyről úgy vélte, önmaga, s az emberiség boldogulását szolgálja: a nyugtalanságot, az örökös készenléti állapotot. Megtagadja, mert úgy véli, az örök nyugtalanság is része annak a manipulációnak, amely az összes többi illúzióját táplálta. „Maga azt mondta: Ifjúság. És én bedőltem. (...) Hit a Célban és abban, hogy a Cél a Küzdelem maga! Eredmény is, itt-ott. Mézesmadzag!” —, s mindezért cserébe a halhatatlanság illúzióját (esetleg lehetőségét), ígéretét kapta. Visszadobja a Szerződést, a nyugalom és a halál jogát követeli. A költő, korunk Ádám-Faustja 139
