Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Pécsi Györgyi: "S ha már itt tartunk: mit is tehet a költő?" (Vázlat Szilágyi Domokos ars poeticájáról) (tanulmány)
kor-szerű szerződést kötött Mefisztóval —, a Gonosszal (?), az odaáti erővel (?). Me- fisztó mindenképpen olyan szerződő fél, akinek hatalmában több van, mint ami az evilági költő, ember számára birtokolható: hatalma van élet és halál fölött (nem fizikai értelemben), a földi léten túli lét lakója, ismerheti a léten túli életet —, amely Szilágyi számára a következő kötetektől válik fő problémává. A KÖLTŐ MINT A HATÁROK MEGISMERŐ JE A Fagyöngy (1971) című kötet mintha olyasmiről szólna, amiről eddig Szilágyi nem szólt. Durva egyszerűsítéssel úgy fogalmazhatunk, hogy eddig azt az utat járta be, amely hagyományos értelmezésben a közügyekről valló, elkötelezett költők jellemzője: az ember, az emberiség szociológiai keretek közötti boldogulását faggatta, s kísérelte meg a maga hasznos szerepét, föladatát megtalálni. Eleddig (ilyen vagy olyan formában, de) egyértelmű volt, hogy valakiket képvisel, valakikért él, egyéni sorsa valamilyen módon elválaszthatatlan a többi emberétől. Mostantól viszont kezd másra figyelni: „Együtt-tenyésztés ürügye: / mégsem közös, mert kinek-kinek I saját lábán kell áttántorognia, átmenetelnie, / bukdácsolnia, lábadoznia / örömből kínba, veszettségből vigaszba, / hogy megtartsa magát!” (Fagyöngy). Tudomásul kell vennie, hogy egyedül van, lénye zárt világ, saját határait nem tudja (nem képes) átlépni. (Időszaki, ideiglenes föloldódást majd a szerelem ad, de csak időszakit.) S itt nem az a legfőbb probléma, hogyan jobbíthatna az emberiség, a ,mások’ sorsán, hanem önmagát hogyan tarthatja meg, magát a létezést hogyan viselheti el. Nem tanítottak meg a létezésre, vallja fájdalmasan versében. Előző kötetében még azt írta: az örökös készenléti állapot, a nyugtalanság a kín —, itt, hogy maga a létezés rettenetes:„ne bántsátok mert él / és ezzel már megszenvedett / megszenvedi a kínszenvedést”. Személyes léte nem kiválasztott sors, nem szükségszerű együttpulzálása az emberiség egészével, hanem véletlenszerű, esetleges („nyugodj bele hogy véged a végtelenség alkatrésze / a végtelenségé amelyben / elhanyagolható mennyiség vagy”). A magányra, a fájdalomra, a végességre nincs vigasz, s előle nincs menekvés. S itt csak a kibírás és a beleroppanás között választhat. Létének egyetlen elviselési lehetősége van: a megismerés —, amit a megfogalmazás, költőként a vers írása dokumentál. A megismerés („mert nem bírnád ki másképp magadat” — De most a természet beszél) azonban csapda: nélküle nem elviselhető a létezés —, általa viszont támaszait veszti el, hiszen olyan utakra kényszerül, amikor csak a bizonytalan ismeretlenre támaszkodhat („És minél magasabbra hágunk / a fogalmazás kaptatóin, / annál tátongóbb alattunk a mélység.” — A fogalmazás kaptatóin). A megismerés célja nem az empirikus, vagy a szociológiai valóság, hanem a léten túli lét, a határon túli világ, kategoriálisán: a végtelen. A végtelen, amely — olvasatom szerint — szinoním fogalom, a transzcendencia, az Isten, az ab- szolútuum szinonimája leginkább. Leginkább, bár ez utóbbi fogalmak jelentéstartománya túlságosan is behatárolt. Szilágyinál a végtelen bejárható. (Éppúgy, ahogy a halál madár alakban jelenik meg —, s ezért, ha a halálmadarat megölik, a halált is megölhetik vele — Halálmadár.) Noha nem anyagi természetű, a költő mégis be tudja járni ezt az „égi” utat. Azáltal, hogy szerződése van (Jupiterrel?, Istennel?), a szerződés tétjéül önmagát adja (nem túlságosan nagy áldozat, hiszen léte szenvedés és kín). A költő be tudja járni a végtelent, fokról fokra birtokába képes venni, azáltal, hogy nevet ad az ismeretlennek. A megnevezés mágikus erejű tett, e tettre megbízatása van: „kimondását terád / bízta az ész, / az eszek sokasága, amelynek / épp elég terhet jelentenek a napi kudarcok, győzelmek”. (V.ö.: József Attila: A Dunánál című versével: „Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell.” Szilágyinál viszont hiányzik már a gondolat, a kölcsönösség másik része: „S ők látják azt, az anyagba leszálltak, / mit én nem látok, ha vallani kell.”) A költő, noha saját léte elviselése végett kényszerült a végtelen útjaira, melynek birtoklási fokát a névadás jelzi, ezzel a mágikus tettével valamilyen módon megbízatást is teljesít. „Egy hangsort, ó, a kamatért, / hangsort, melyet talán sok 140
