Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Pécsi Györgyi: "S ha már itt tartunk: mit is tehet a költő?" (Vázlat Szilágyi Domokos ars poeticájáról) (tanulmány)

őrültséget („Kavarogj, holdas forgatag! / Vonítok én is teveled”), aminek magasabb- rendűségéről csak önmaga számára bizonyosodhatik meg az ember, az ún. emberiség ugyanezt lefokozott létformának degradálja. A költő a közfelfogás értéksablonjaiban csakugyan nem más, mint ripacs, elmeháborodott —, hiszen a tömeg csak a tömeg-emberre alkalmazható kategóriák szerint képes megítélni. A költő lényegileg más, mint a köz-ember, a tömeg-ember: másnak született, s mássá vált. Mindenekelőtt azért ír verset, mert muszáj verset írnia, akkor is, ha ez ripacskodásnak tetszik, akkor is, ha nem (Utálhatod a tollat...). Ügy működik fizikai alkata, hogy benne „feszítnek, fájnak a születetlen szavak”. A költővé válás kín is, áldozat is, kényszererő is hajtja e szerepre —, de egyetlen öröme is. Hogy kényszerítő szerepét, sorsát megélhesse —, önmagát kell érte adni: „hittel / csücsültem én az ágon /s nem sejtettem, hidd el, // hogy magam alatt vágom; / mit ér, ha fölfele / száll, míg le én, világom?” —, ismeri föl némi(?) keserűséggel, s vonja vissza korábbi naiv hitét, illúzióját. Sziágyi ekkor még az átkozott-áldott sorsdetermináció kettősségéből (előbukkanó öniróniája, szkepszise ellenére is) az utóbbi lehetőséget érzi: különös képességét az emberiség megjobbítására használhatja, jóssá, vátesszé válhat —, hasonlatosan a klasszikus ókor látnokaihoz. A költő látnoki képességét a köz szolgálatába állítja —, csak ad —, amelyért semmilyen ,ellenszolgáltatást’ vagy kárpótlást nem vár a jelentől. Egyedül saját lelkiismereti parancsszavára cselekszik így, melyet az értelmes jövő hite éltet. A költő látnok, csodahld a jelen és a jövő között („S én mit tehetek? fényt fogalmazok hitelbe.” / ... „Teleírhatja / csillagokkal a mennyboltot, / míg alusznak a csillagászok. / Teleírhatja rózsákkal a kertet, míg alszik a május. / Teleírhatja reménységgel — teleírhatja hajnallal az éjszakát, / míg alusznak az emberek.”), olyan médium, mely létével már most a jövőt mutatja („A tavasz nincsen egyedül (...) szétszórt fénye szemembe gyűl” — Három idill), a ráolvasással, megnevezéssel a ráolvasok, rontásűzők hatalmát birtokolja („és Neveninccsé játszunk minden Nevevant” —, ti. a megkereszteletlen, még bűntelen gyermeket nevezték Nevenincsnek, hogy e totemisztikus névvel őrizhessék a rontástól), ez a hatalom nem illúzió, csak a felszíni értelmezés hiheti annak, a kéreg alatti rétegekben objektív és szükségszerű az ereje: „Ciróka-maróka, buta kis Nevenincs, / cirógatnak, marnak is, ostobának mondanak: / könnyel harcolsz mikrobák ellen, s nem tudják, hogy a könnyben lizozim van. / Nevenincs azt hiszi, pipaccsal legyőzheti a páncélkocsit, / s igaza van, mert a pipacs piros.”

A KÖLTŐ MINT CORPUS

Hogyan írjunk verset — teszi föl a nyilvánvalóan blőd kérdést új kötetének, a Búcsú a trópusoktól (1969) egyik verseimében, s adja meg a blőd és tragikus választ. A kérdést ugyanis meg lehet válaszolni pragmatikus-politikus szempontból („kívánom, kérem, követelem, parancsolom”), mely az „érthetőség” alatt a szórakoztató problémátlanságot kéri számon. Meg lehet válaszolni irodalomelméleti, esztétikai módon: a vers legyen a valóság modellje, megismerésének eszköze. S meg lehet válaszolni az alkotó, a gyötrődő, vívódó ember szempontjából (7. §). A költő: advocatus diaboli, a sátán ügyvédje, a szentté avatandó hibáit elősoroló, a dogmákat, kinyilatkoztatásokat végső értelmükig megkérdőjelező személy, személye determinálja szerepét —, s ehhez képest egyszerűen nevetségesen eljelentéktelenedik a parancsoló elv is, meg a szakszerű elmélet is. A költő eleve vesztes („Nem kell ennek uraim / se máglya se bitó se forró olaj se spanyolcsizma”), lehetőségei eleve behatároltak, nemcsak értelmetlen, de szükségtelen is a korrigáló, irányítgató szándék. Vesztes a létezéssel, a halállal szemben: „úgyis tudja hogy meg fog dögleni előbb-utóbb (...) és mivelhogy halállal születék már eleve beleköptek a levesébe”. Vesztes, áldozat a történelmi-társadalmi világban: „kit végül is megölnek mert maga sosem ölt” — Radnótit idézve. És pro tertio vesztes saját ’testével’ szemben, amely a szenvedésig űzi, hajtja szellemét: „testének titkos temploma (Babits) ellen föllázadtak eretnek zsigerei idegei vér edényei csontjai nem is szólva hal138