Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Pécsi Györgyi: "S ha már itt tartunk: mit is tehet a költő?" (Vázlat Szilágyi Domokos ars poeticájáról) (tanulmány)

Magasan hosszú versében vallja, a „háromezer méter magasan” járó költő és a „földi” világ között megőrződött a kölcsönösség: az elöl (magasan) járó egyedüllétéért cserébe a mások helyett való szólás, cselekvés kárpótló és méltóságot adó jogát kapja: „gondolataim vállaljátok kínlódók helyett a kínt (...) virrasztók helyett az éjszakát hogy hajnallá sikeredjetek / a föld visszavág, visszahív, visszavon, ereszkedjetek tehetetlenül ez az egyetlen tehetetlenség mely nem vigasztalan nem té- bolyító”. A költő kivált, hogy elöl-járó legyen. Ki kellett válnia, mert megrendült abban a hitben, hogy az értelem szervezi a földi létet (Lidércnyomás; Takarják be nagyapát; Öda). Kiválása, és helyettesítő szerepe kényszerválasztás is, amelyből a Garabonciás kötet világképe az utóbbit hangsúlyozza. A valóság ennél összetettebb, ellentmondásosabb, polivalens módon éncaVsrnl

Az Emeletek... című kötet az első teljességgel és jellegzetesen is Szilágyi Do- mokos-i könyv. Szerkesztéséről, jelentésrétegeiről könyveket lehetne írni. Most csak az ars poetica vonatkozásait emeljük ki. Egyetlen, hosszú verssé szerkesztett kötetét enciklopédiának nevezi, amely minden ekkori tudását, s főleg gondolatát tartalmazza : vertikálisan és horizontálisan végigpásztázza, hogyan értelmeződhet és értelmeződik a költő és a költészet szerepe, lehetősége, föladata. Az Emeletek... nem statikus leírás, hanem olyan dinamikus gondolati mozgást fogalmaz meg, amelyben „csak” annyi a bizonyos, hogy hite szerint szükség van költészetre, e nélkül nem jutna előbbre a világ —, ez persze egyáltalán nem kevés.

Az Emeletek.. .-ben szó sincs naiv, jövőt építő illúzióról. Egy adott emeletről, lépcsőről pásztázik le, és vissza tekintetével: az emberiség és az ember gyerekkorára (amely ebből a látómezőből egynek tekinthető; ld. Hebbel biogenetikus törvényét: az ember egyedfejlődése során — embrió korban — megismétli a törzsfejlődést), útját szépség és kín, építés és pusztítás jelzi, de végső mérleggel a lépcsőmászás magasabbrendű létet eredményezett: „S megyünk, megyünk, meg-megszök- kenve vagy bukdácsolva, hétrét kiegyenesedvén s derékfájással, magas vérnyomással, bokasüllyedéssel fizetve meg az árát, hogy nem négykézláb járunk.” Az ember az idővel futja a legnagyobb versenyt, a gyorsuló időt kell legyűrnie —, „bepörölni a létet az elmúlásért” úgy, hogy minden munkájában „sietni, sietni, sietni kell”. A lét fizikailag behatárolt, a jelen csak pillanat, minden más, ami e pillanat után történik vele és általa —, az saját jövője. A jelen egyetlen lépcsőfok, ahonnan lehet visszafelé is nézni, de inkább előbbre érdemes. Az Emeletek... egyértelműen a jövőre nyitott, jövőjét áhító költőt jelzi. Hisz abban, hogy a jövő jobb lesz, hiszen visszatekintése azt igazolta, minden ellentmondásos megnyilvánulása ellenére is jobbá tette az ember, az emberiség saját sorsát, elsősorban a költészet által. A sistergő sárkány, (technicizáltan: motorkerékpár) rohama ellen „fölfakad a sóhaj” —, a történelmi idő kezdetén a ráolvasás, utóbb az önállósodott vers, a költészet. „Emeletről emeletre bukdácsol az ember, s megpihen egy-egy lépcsőfordulón. Sóhaja vers, indulata magasság; sóhaja mélység, indulata költemény.” Világa nem tagolatlanul jó vagy rossz —, „Janus-arcú”, egyszerre jó és rossz, jelképileg kettéválik éjszakára és nappalra, télre és tavaszra, mélységre és magasságra —, a költészetnek van a legnagyobb szerepe, hogy e kettősség egyáltalán fölismerhető legyen, cél-képzetként kirajzolódjék az emberiség számára, s megteremthesse a „jobbik fél” útját. A költészet nélkül „meggörbülpe a világ gyémánttengelye” —, de ki a költő, s mit tehet a mindenség jobbításáért a mindenség paránya — véges fizikai korlátái között?

„A valóságos életben a költő sem kifejező, sem átélő, sem egyéb, hanem egyszerűen bolond. Bolond azért, mert nem foglalkozik jövedelmező pénzkeresettel, nem törekszik befolyásos társadalmi helyzetre. Nur Narr, nur Dichtre — ahogy Nietzsche mondja. Ez a felfogás, ami a tömegből közvetlenül fakad, ez az általános, ez a közfelfogás. A költő, mondják gúnyos, fennsőbbséges, lenéző és megalázó fölénnyel: pojáca, semmi egyéb.” (Hamvas Béla: i.m.) A költő őrült, mondja Szilágyi (Örültek) versében, pojáca és ripacs, elmeháborodott, ahogy a közfelfogás látja, de valódi őrültségének nem ez a felszíni megítélés az oka. A költő azért őrült, mert hisz: „ki hintette el a hitet / belétek: hogy még akkor is! / úgyis érte, ha ellene! (...) hogy megjavul talán / ez a koszos emberiség” —, s ebben az értelmezésben vállalja az

137