Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Pécsi Györgyi: "S ha már itt tartunk: mit is tehet a költő?" (Vázlat Szilágyi Domokos ars poeticájáról) (tanulmány)

ború csak azért idéződik meg, hogy nyilvánvalóvá váljon a jelen békéje és a jövő nagyszerűsége). A Halál árnyéka azonban kettősséget mutat, s érzékelésem szerint némi bizonytalanságot, törést is. Utólagos értelmezésben kézenfekvőnek látszik, hogy közvetlen analógiát von a jelen és a háborús népirtás között, illetve olyan kontinuitásról beszél, amelynek során csak „finomult a kín”, civilizálódott, korszerűsödött, de minőségileg ugyanaz maradt. A vers megoldása azonban elbizonytalanítja ezt az olvasatot: „Mennyi erő / pusztán azzal is hogy nem feledhetsz (...) hogy nincs halál amely megállít (...) hogy volt értelme jajnak kínnak / mennyi erő / álmodni hús-vér álmainkat” —, nem a jelen totális embertelenségéről van szó, hanem arról, a folyamatos küzdelemről a brutalitás, szabadságkorlátozás ellen (múltban és jelenben meglévő), amelynek során mégis megvalósítható az emberarcú élet. Költőként ezt az alkotó-cselekvő-harcoló lendületet, erőt, méltóságot kifejezni, s a megfogalmazás által is harcolni. Ez a dinamizmus azonban inkább a Szerelmek táncára lesz a jellemző.

A Szerelmek tánca kötet első sorai éppen az Álom a repülőtéren illuzórikus világát kívánják cáfolni: „Veled küzdöttem, soha mással; / valósággal s nem látomással” (Látomások) —, s valóban, a világról alkotott képe differenciálódik, nem elégszik meg a szavak első jelentésével (öszíönösség), hanem az összefüggésekre, ellentétekre, ellentmondásokra is figyel (racionális önkontroll). Magáról a költő szerepéről, a költészet föladatáról vallott elképzelése (hite) alig, vagy csak árnyalatnyit módosul, továbbra is kifejező marad. A költő változatlanul együtt érzi pul- zálni sorsát az emberiséggel („céltalanná válik minden, mint a részek élete, ha nem tudnak / egésszé egyesülni” — Májusi találka) —, de a versírás sajátos föladat, tevékenységi forma, amelyet csak egyedül, egymagában tudhat elvégezni („fáj is, vigasztal is az, / hogy versírás közben magamra hagysz” — Látomások). Ennek a sajátosságnak a fölismerése készteti közvetlenül is arra, hogy megvallja ars poeticáját (Számvetés; Hétmérföldes csizma; Viszonylag; Hármasvers), s maga a megvallás kényszere (s különösen a versek ironikus hangja) is jelzi a hasznosságról vallott fölfogás később kiteljesedő kételyét. Egyelőre azonban a költő és emberiség kölcsönösségen nyugvó determinációján van a hangsúly („Véremmé vörösül a világ, / kering szorgalmas ereimben. / Ezért kell tennem: ne csak értem, / hanem általam is keringjen.” — Vér; „viszonylag boldog lehetek / s elégedett: hogy tehetek, / hogy eme gyönyörű kínomnak / élhetek, s hogy tiértetek / láthatok én és érthetek / s ti érettem” — Viszonylag; „Álmom mások alusszák, / mások álmát virrasztóm” — Kis, szerelmes himnuszok). Az első kötetben megismert, privátságától megfosztott, fölstilizált lírai én helyét lassacskán átveszi az individuum, kikristályosodik a személyiség, az egyes, amely önálló tagként működik a nagy egészben, illetve tudomásul veszi egy-ségéi. Azonosulása az emberiség egészével (pontosabban: jobbik felével) érzelmi azonosulás, nem személytelen egyenlőség. Nem azonosként, hanem azonosulva —, s innen csak hajszál választja el, hogy vállalássá váljék azonosulása, s a szószólóból képviselő legyen.

A KÖLTŐ MINT VATESZ, ES MINT ELÖL-JARÓ

1967-ben két kötete is megjelenik, a Garabonciás, és az Emeletek, avagy a láz enciklopédiája. Körülbelül e kötetektől számíthatóan válik központi, visszatérő és alapvető problémává a kérdés: ki a költő? mire való a költészet? A költő más, mint a többi ember. A költő hasonlatos a garabonciáshoz és a boszorkányhoz: tudós, va- jákos, tapasztalásai nemcsak empirikusak, tapasztalaton túli megsejtések birtokosa, és ami nem utolsó szempont —, eleve másnak született; megjelöltetett, mint a garabonciás és a boszorkány, s csupán az áll rajta, hogy e különös adományú képességét mire fordítja, hasznosítja-e. Előző állomására a nagyobb emberi közösséggel való tagolatlan egység és az azonosulás volt a jellemző —, itt a költő vállalja és vallja, hogy elszakadt ettől a közösségtől, de csak azért, hogy elöl járó, útkereső lehessen. Kiszakadása célirányos kiválás, maga választotta sors, szerep, s mint a

136