Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Pécsi Györgyi: "S ha már itt tartunk: mit is tehet a költő?" (Vázlat Szilágyi Domokos ars poeticájáról) (tanulmány)

újat talált mondani, csak az adott valóság kifejezése lehetett. Ha a nép, az idő, az osztály forradalomra hajlott, a forradalmat, ha elnyomták, az elnyomást, ha elbukott, az elbukást, ha remélt, a reményt költötte meg. Mindig azt és csak azt, ami volt. A költő kifejező volt.” — Hamvas Béla Poéta sacer című esszéjében (melyet később is idézni fogok) költőien megfogalmazta a törzsfejlődés legelső állomásának lényegét —, s amely Szilágyi életművének első szakaszára, körülbelül az első két kötetre igaz: Álom a repülőtéren (1962)^Szerelmek tánca (1965). Körülbelül igaz, mint minden olyan szelektív olvasat, ami egyetlen szempontra figyel, szükségképpen részleteiben a pontatlanságot is vállalja.

Mit jelent az első két kötetben a költő mint kifejező fogalom? Mindenekelőtt: tagolatlanságot és problémátlanságot. Nem probléma számára, hogy hol a helye a költőnek, kikkel vall közösséget, azonosságot, s mi a dolga. Ez adott, örökölt, elfogadott helyzet és szerep, s valójában tagolatlan. Nem válik el egymástól az ember, költő, emberiség, nagyobb közösség, hanem teljes egyenlőségben együtt pulzál. Itt a költő mégcsak nem is első az egyenlők között, hanem az az egyed, aki a munka- megosztásban a versírás föladatát kapta. Föladata a közösség szolgálata, verssé írni, versben megfogalmazni a közösség lényegét. Negyedszázad távlatából egyértelműen látszik, hogy a korai Szilágyi világképe illuzórikus volt, pontosabban: illúziókra épült. (Az más kérdés, hogy a sematikus versek után az üde, személyes hang is borzasnak tűnt.) Alapvető illúziója a kommunizmus közeli megvalósulása. Ez az illúzió azonban — különös paradoxon — valóságos élményekre támaszkodott, korának valóságából merítkezett. Valóságából, de annak csak egy szeletkéjéből, felületéből. Nem azt érzékelte a világból, amilyen az volt valójában, hanem amilyennek mutatta magát: építőnek, közösséginek, a jót értelmes munkával megvalósítónak, prob- lémátlannak és szépnek. Különösen első kötetében ezt a felszínből sugárzó erőt fordítja verssé, meglepően nyílt, őszinte hévvel. Hangja ódaian szárnyal, s azt hiszi, mint Szindbád, hogy örökké vasárnap van —, csak munkás-vasárnap. Élményeinek alapjai plakát-élmények, propaganda-élmények, illúziók. Programversei olyan hurrá-optimizmust mutatnak, amit később már nem lehet büntetlenül vállalni. Egyszerűen elhiszi a szavak első jelentését, melyet kora sugalmaz, s ebben az értelmezésben kifejező költészetet művel, dokumentál.

Vegyük külön a két korai kötetet. Az Álom a repülőtéren élménykivallás, amelyből hiányzik a költő alanyisága, privátsága. A kötet hőse olyan lírai én, aki tizennyolc millió, majd három és fél milliárd ember szószólója, aki személyességéből csak annyit enged megszólaltatni, amennyiben azt a részt fedi az elképzelt emberiség alanyisága. A privátságától lecsupaszított én pedig fölstilizálódik, a privátság hiányát betölti az a tudat, hogy általa a mindenség szólal meg. Mi a költő föladata? A közösség szolgálata, ennek praktikusan alárendeli magát. Az egyéni boldogság úgy, és csak úgy valósítható meg, ha az egyén az összemberiség boldogulásáért küzd. Az emberiség célja értelmes munkával megvalósítható —, a kortársi világ ezen a lineáris, progresszív úton halad. A költő nem tesz mást, mint azonosulva maga is a céllal, megénekli, kifejezi ennek a munkának a szépségét, tartalmát (sorolhatók a versek: Tizennyolc millió; Megáradt a nagy víz; Szerelem; Ősz; Bűnöm: a szépség; Építők; Vers Villon szépasszonyaihoz; Keresztvetők; Vers a VIT-ről).

Van azonban a kötet utolsó harmadában néhány olyan vers, mely eme tétel teljességét kétségbe vonni látszik, ill. részben kétségbe is vonja. Szabadságversei (Alom a repülőtéren; Sorok a szabadságról) nem lépnek túl ugyan a harmónián, birtokolt szabadságról beszélnek, az építés, cselekvés és a méltó emberi lét objektív meglétéről. Belép azonban a történelem, a halál, az áldozat fogalma (Francia repülő Tunisz fölött; Halál árnyéka; Himnusz a holnaphoz) —, s ezzel együtt fölsejlik a disszonancia. S itt egyedül a Halál árnyéka vers jelent problémát. A többi ugyanis be tud illeszkedni a jelen harmóniájának képzetébe: időben vagy térben eltávolodik a megidézett tragédia vagy disszonancia (Ius primae noctis — álmában jelennek meg a meggyalázott asszonyok; Francia repülő Tunisz fölött — időben-térben egyaránt távoli világról beszél, s ’’csupán” a költő humánuma, fölháborodása miatt idéződik meg, de nem aktuális problémaként; Himnusz a holnaphoz — a közeli múlt, a há135