Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Pécsi Györgyi: "S ha már itt tartunk: mit is tehet a költő?" (Vázlat Szilágyi Domokos ars poeticájáról) (tanulmány)
nánk, egy elszomorító jelenség leírásával kellene kezdenünk a beszámolót. Azzal, hogy minden tehetségünk — Zrínyitől Adyig, Bethlen Gábortól Széchenyin át Illyésig — egész életén keresztül a magyarság fönnmaradásával kínlódott. (...) ... ha egy nép szellemi életét, múltját ennyire meghatározta a politizálás kényszere, együgyű- ség azt hinni, hogy negyvenöt óta teljesen kicserélt aggyal és kicserélt idegrendszerrel élünk.” A tünet, amiről Csoóri beszél, csak a magyar irodalom fő problémájára vonatkozik —, nem bizonyított, hanem meglátott lényeg, amelynek alapja igazolt törvény (történészek, közgazdászok, politológusok által igazolt), hogy ti. a társadalom szerkezete, s különösen a felépítmény lényegesen nagyobb ciklusokban változik, módosul, semhogy ki lehetne jelenteni, a hagyományos költői szerep, modell pl. 1945-el, vagy ’68-al, vagy ’79-el stb. megszűnt. Szilágyi Domokos költészete azért különösen jelentős, problémája pedig fölöttébb aktuális, mert pályája derekán ráébredt arra, hogy csak a határra kíváncsi (Egyed Péter), de arra is ráébredt, hogy nem tud, s aztán nem is akar megszabadulni a megváltó-megtartó-virrasztó szerepétől sem —, jákobi tusakodás az angyallal, hogy ezt a problémát megoldja. Bár világképe főleg József Attila világképének részeiből ered, kezdetben ennek elemeiből építkezik, s a közösség kifejező szerepét vallja —, ahová azonban eljut, az nem egy korszerű József Attila-i modell lesz, hanem egy önmagához mérhető és hasonlítható modell: Szilágyi Domokos-i. Van azonban Szilágyi Domokos költészetének a rendkívül sok változás mellett meglévő, konstans sajátossága is: az alanyisága az, megint Csoóri fogalmát és értelmezését idézve, az összetéveszthetetlen lírai én, költői alak, „akire angyalok és belügyesek egyaránt ráismernek” (Műfajok őrségváltása?), aki mindenkor fizikai valójában is jelen van. Természetesnek vesszük azt a vallomásos, az élménylíra esetében, de korántsem természetes ez filozófiai, ismeretelméleti költészet esetében —, az intellektuális, az eszes megközelítési mód mintha kizárná, hogy a költő érzékileg is kontrollálná, megerősítené magát. Szilágyinál pl. azért nem Jcönnyű észrevenni költészetének ismeretelméleti jellegét, mert nála a gondolatiság, a filozófiai tartalom is mindenkor élményként, élmény lírában jelenik meg. A fogalmazás kaptatóin című versében, mely gondolatiságát tekintve talán a legelvontabb problémát vizsgálja (istenkeresés, transzcendencia, létezés értelme stb.), a költő úgy indul a végtelen útjaira, hogy testestül-lelkestül kilép az anyagi determinációból, a matéria világából, s érzékszervileg is megtapasztalja annak a másik dimenziónak a milyenségét. Hangsúlyozandó, hogy stilizálatlan, fölnagyítatlan személyiség járja ezt az „égi” utat a maga működő, funkcionáló érzékszervi valójában, s nem veszti el közben alanyiságát, s a határokon járva is vállalja, vallja, hogy a megismerés létszükséglete, személyes, saját, ha tetszik: privát ügye, s nem az általában vett megismerhetőség érdekli. A KÖLTŐ MINT KIFEJEZŐ, A KÖZÖSSÉG SZÓSZÓLÓJA Szilágyi költészetéről többféle értelemben elmondható, hogy Hebbel biogenetikus törvényéhez hasonlóan végigjárta a költészet törzsfejlődését saját egyedfejlődése során (a legkézenfekvőbb a formai, műfaji ív, az ősköltészettől az avantgarde montázsversig), s ez a hasonlóság érvényes a költő szerepéről, föladatáról vallott fölfogásokra is. Olyannyira szüntelen mozgásban, változásban van szellemisége, jelenléte, hogy egy-egy pályaszakaszt kiemelve szükségképpen csak töredékképet kaphatunk Szilágyi ars poeticájáról. Nem árnyalatnyi, hanem lényegi, ’emeletnyi’ másság érzékelhető az egyes állomások között. „Régebben meg lehetett elégedni az irodalomtörténettel, amely azt mondta, hogy a költő a nemzeti szellem kifejezője. Hiszen régebben a költő tényleg és csaknem semmi más nem volt, mint kifejező. Bár nem mindig, de igen gyakran politikai lény, aki vagy osztály, vagy réteg, vagy a nép világát fejezte ki. A kifejezést a következőképpen értették meg: a szellem, a kép, az érzés, a nemzetben készen adva volt, a költő szavakat talált hozzá és a népet megértette önmagával. Amennyiben 134
