Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Pécsi Györgyi: "S ha már itt tartunk: mit is tehet a költő?" (Vázlat Szilágyi Domokos ars poeticájáról) (tanulmány)
PÉCSI GYÖRGYI „S ha már itt tartunk: mit is tehet a költő?” VÁZLAT SZILÁGYI DOMOKOS ARS POETICÁJÁRÓL Meggyőződésem, hogy nem ismertük föl, s még kevésbé integráltuk gondolkodásunkba Szilágyi Domokos költészetének jelentőségét. Igaz, az elmúlt néhány évtized különösen elhalmozott minket költő-nagyságokkal. Nagy László, Pilinszky János, a korai Juhász Ferenc korszakos életműve betöltöte a látóteret —, az utánuk következő nagyság-hiátus, az „igazodni magára mutató” költői modell, a reprezentáns, s különösen a nemzeti reprezentáns átmeneti hiánya erősen elbizonytalanította az értékítéletet. A leggyakrabban hangoztatott nézet szerint a képviseleti, a váteszi, a népben-nemzetben gondolkodó költészet nem aktuális, mert nem tudja ezt összeegyeztetni, integrálni a modern személyiséggel, és a modern korral, amelyben a József Attila-i teljesség-eszmény csak illúzió lehet. A tétel mindaddig igaz, amíg nem jön valaki, s meg nem cáfolja. Szerintem Szilágyi Domokos életműve megcáfolta. Más kérdés, hogy nem itt, Magyarországon született meg ez az életmű, hanem bár a történelmileg és nyelvileg, etnikailag egységes magyar nyelv- és kultúrterüieten belül, de az életmű alakulása idején még inkább oítnak tekintett romániai magyar irodalomban, s így a figyelem is kevésbé irányult rá. A bizalmatlansági kérdés, ti. hogy mennyire tekinthető itthoni modellnek is egy erdélyi fogantatású költői életmű, csak akkor jogosult, ha az problematikáját, érvényességét tekintve nem lép túl az erdélyiségen, regionális marad. Az érett Szilágyi költészetének egyetemessége a bartóki életműével rokonítható (több vonatkozásban is), pontosabban leginkább — ha már rokonságot, hasonlóságot keresünk — a Bartókéval rokon. (Ezzel egy másik írásomban foglalkozom, s ezért nem térek itt ki rá részletesen.) Szilágyi költészetének is abból adódik a tragikus jellege (s ebbe a kategóriába „belefér” a személyes tragikus alkat is), hogy kísérletet tett az egységben való gondolkodásra, a személy (perszóna), a közösség (nemzet, emberiség) és a világmindenség (kozmosz) egységes rendező-elv szerinti megismerésére és újjáteremtésére —, olyan korban, amikor ennek már nem volt reális esélye. Szilágyi költészete (noha valamivel később indult, de korábban be is fejeződött) igazából Nagy László utáni költészet, bár történeti idejét tekintve alkotó munkásságuk körülbelül egy időre esik. A személyiség kariz- mátlan, stilizálatlan problémája ugyanis a magyarországi költészetben erőteljesen az ún. újszenzibilitással, nagyjából a hetvenes évek közepén, végén jelentkezett, durván a Madárúton antológia nemzedékének színrelépésétől számíthatóan. S való igaz, sem ez, sem a Nagy László után induló nemzedék egyetlen tagja sem jelentkezett eleddig olyan költészettel, amely egymagában mutatná a legerősebb hagyományhoz köthető magatartás, és a modern személyiség szintézisét, magas színvonalú integritását. A kritikáknak véleményem szerint abban tökéletesen igazuk van, hogy Nagy László költészete befejezett, lezárt egy korszakot, s minden olyan kísérlet, mely nem kíván, nem tud túllépni azon a formán, csak töredék, vagy anakronisztikus lehet. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a magyar lírai hagyomány legerősebb vonulata (küldetéses, képviseleti) számára lezárult volna minden út, vagy lehetőség, csupán annyit jelent, hogy a Nagy László-i értelmezésben vett forma nem folytatható. Elfogadom Csoóri Sándor gondolatát, aki az Egy nomád értelmiségi című esz- széjében ezt írta: „Ha a magyarság szellemi életének a természetrajzát boncolgat133
