Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Kemenes Géfin László: Az idegen mint múltóceáni légbúvár, célkereszt-időben (Endrődi Szabó Ernő költészetéről) (tanulmány)
rossal-találkozásnak nem is lehet másként „megörökítve”, mint Tájkép csata közben. Ez a Lelet központi ciklusa, itt leledzik az Er-i lobogó közepén a lyuk, akárcsak egyéni életén és a magyar történet legszentebb lobogója (a felsőfokú „szent”: itt sámá- nisztikus [lásd Róheim vagy Eliade] és heideggeri értelemben használtatik) közepén a kivágott hiányjel. Er városa ezzel a hiánnyal viselős, ezért a kimondás őszintesége: „leköpöm ezt a várost / kizárom magamból / kilököm magamból (69. o.) A peremlakó nem a maga kis talpalatnyi voltnincs háztájiját akarja kihasítani itt a közönyös- de-mégis-kannibál flaszteron (mint talán tette volna nagyapja, mint tette talán Babits Fogarasról jőve vagy Illyés megalapítva-újrahódítva-belopva/hazudva tolnaföldi pusztáját). Ez a város „sosem volt olyan mint akit igazán szerethettem volna”, pedig nem valami eredendő vissza-a-természethez féle nosztalgia, tipikus romantikus nagyváros-utálat mondatja vele ezt, hiszen, úgymond, „én imádom a nyúlánk barna karcsú városokat” (69. o.), azaz a női kellemmel (szépség? tisztaság? hűség?) megáldott város-univerzáliák az eszménye, de ebben a városban csak a szétesett partikularitások-töredékek szintjén tud létezni: igazából csak azért jöttem hogy megdugjam diszkómacáit vég nélkül csöcsörésszem a pudingagyú kultúrribijeit és belvárosi fürdőszobákban fülükbe sugdossam: vanilinrudat hosszúcukrot kérsz-e angyalom?! fogjad! neked adom! (uo.) Budapest így lehetett Er Bakonya, de nem Ady-módra a Sobri-jelmezes elmenekülés, a betyáros bujdoklás vagy álszerzetesi elrejtezkedés színhelye, hanem a mindennapi reáliák szintjére leszállt szexuális és kultúr-gerilla-akciók csatamezeje! A város nem azonos önmagával, azzal az ön-nel, ami lehetne. Ez a lényeg persze nem történelmietlenül már—mindig—ott—van—sága a városnak, de a nagy történelmi esemény hívó szavára mint vasreszelékek a mágnes vonzására a szétszórt lényegszilánkok összerendeződnek, s mint a teljes igazság lépnek elő rejtekhelyükről, s mutatják meg önmagukat, azaz a várost—mint—önmagát. Amit most Er tapasztal, nem lehet azonos az „ő” városával; ez a nem-én, az ők (azok: das Man) városa, a mindennapos megszé- gyenülések, önmegtagadások, alárendeltség városa, amely ellen nem az egyetemes gondolatiság, csupán kisstílű portyák szintjén visel Er hadat. Ám ugyanakkor ez lenne Er természete? Nem egészen, mert egyfajta felvett szerep ez „csupán”, idegen álarc a kívülesettségen, ami mégsem idegen csak éppen zavaró, mint maga a lét; ezért kérdezi Er: „hogyan vethetném le a bőrömet hogyan hogyan is vethetném le a cinikus maszkot képemről” (71. o.), ugyanis maszk és arcbőr egy és ugyanazon létszerep elválaszthatatlan kelléke! Mert, folytatja, „nem lehetek más mint aki vagyok bigottak rabszolgája gondolatgyártó helótája egy értelmetlen kornak fiatal senki legszívesebben lila álarcot öltenék és időzített rizsszemeket dugdosnék a köztéri galambok va- lagába” (uo.) — ilyen s hasonló terrorcselekményeken fantáziálhatna csak, legalábbis a Belváros falain belülre kerülve, hiszen odabent értelmes tettekre nincs lehetőség. De nem polgárt pukkasztani jött Er a városba, sem pedig hivatalsegédnek; a megaláztatások előtti nagyapa képe mint példakép ezért jut „mostanában mind gyakrabban” az eszébe. De ő nem fogja senki más szerepkörét magára venni, sem nagyapáét, sem az apáét, sem egyik elődét sem, beleértve, sőt legfőképpen a költő-elődökét nem. Mert Er éppen azért jött Budapestre, hogy mind a perem, de főként a szellemi Belváros (kultúr)őseihez viszonyítva új létlehetőséget teremtsen maga és munkája számára, azaz hogy a Várossal szemben nyilatkoztassa ki igazi énjét (másképpen nem lehet). Er számára az igazán égető létprobléma nem a fel/megszabadulás módozataként vagy az elődök „meghaladása” formájábn fogalmaztatik meg — valamiféle ádáz apa—fiú küzdelem eredményeként; jellemző módon maga az apa alakja meg se je128
