Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Endrődi Szabó Ernő: Prohisztorikum; avagy a múlt fölszabadítása (tanulmány)
ENDRÖDI SZABÓ ERNŐ Prohisztorikum; avagy a múlt fölszabadítása • Olykor a legmeglepőbb, legképtelenebb állításokról is kiderülhet, hogy igazak vagy legalábbis van valamilyen valóságalapjuk. Ez a nem éppen újsütetű gondolat néhány, a közelmúltban megjelent, tárgyát tekintve a metafizika fogalomkörével jelölhető, abba tartozó mű lapozása, olvasása közben ötlött föl bennem. E köteteket forgatva igazán nem nehéz rábukkanni azokra az előzményekre, az ősi keleti és mediterrán mítoszokra, kultuszokra, amelyek így vagy úgy, részeikben vagy egészükben, szublimáltan vagy erőteljesebben beolvadtak abba a gondolkodásfolyamba, amely az említett művek tárgyáig, a mágiáig, az alkémiáig, az okkultizmusig vezet. Ám ugyanezen ősi tudás és mondjuk a huszadik századi modern filozófiai gondolkodás közötti párhuzamokat sejteni, netán keresni azokat — nos, első hallásra, pillantásra alighanem botor cselekedetnek tűnik az ilyesmi a racionális, pragmatikus, pozitivista észjárású ember szemében. Pedig a művelődés- és szellemtörténet hipotetikus akaratunk nélkül is egységes fonattá sodorja ezeket az időben összeköthetet- lenül távolinak tetsző szálakat. Végső soron a négy-öt-hatezer év előtti korokban, s a mai időnkben is a Lét és a Teremtés, vagy egyetlen szóval, a Keletkezés törvényeit kutató, azokba behatolni akaró, azokat megérteni vágyó emberi gondolkodásról és a gondolkodást övező és követő tevékenységről van szó. Nekem nem esik nehezemre — éppen az említett egy-tőről-metszettség okán — fölfedezni a misztikus mozzanatokat például az ősi kultuszokban, és mondjuk Kierkegaard, látomásos ihletettségű szövegeiben. Egyfelől a mítoszteremtő és kultuszgyakorló egykori ember, másfelől az Ego-t fölszabadító romantika elméletileg hasznosítható „hozadékát” egységes gondolati rendszerré nemesítő dán filozófus — természetesen más és más fogalmi síkon, más és más eszköztárral — lényegében ugyanarra, a létezésre és a létezés mikéntjére kérdezett rá. Mindkettő önnön emberi valójának teljes tudatában, noha a párezer évvel ezelőtti korok emberének Én-képzetét az „isteni rész” gondolata-tudata sokkal közvetlenebbül, sokkal szervesebben szőtte, hatotta át. Mégis föl kell tennem magamnak a kérdést: vajon ez a gondolatmenet nem túlzottan egyszerűsítő s ilyenképpen vajon nem visz-e vakvágányra? Hiszen joggal merülhet föl az a kifogás fejtegetéseim ellenében, hogy Kierkegaard miszticizmusa más karakterű, hiszen ő a Teremtést elutasította, s gondolkodása középpontjába épp az újjáteremtést állította, azt, amelyet egyesegyedül az Ego végezhet el, megnevezve a világ dolgait, melyek e megnevezés által nyernek létet és értelmet?! Ez így igaz, ám eképpen épp állításom nyer megerősítést. Hiszen a kierkegaardi rendszert tovább építő nietzschei gondolat, mely szerint Isten meghalt, és lényegét magában az emberben kell föltámasztani, végeredményben nem más, mint az egykor általánosan tudott, az emberiség közös emlékezetének tárházaiban, a mítoszokban megőrződött, az egyes ember gondolkodását átható „isteni rész”-tudat újbóli fölfedezése; az évezredes szekularizációs folyamat egyik lényeges mozzanata. S ami a miszticizmus fogalmát illeti: természetesen nem a köznapi észjárásunkban, szó- használatunkban rögzült jelentésre, a titokzatos, rejtelmes erőkben való hitre kell gondolnunk. Mert tény ugyan, hogy az archaikus kor és az ókor egyes, mítoszokat 115
