Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - G. Komoróczy Emőke: A XX. század apokaliptikus víziója (Határ Győző: Golghelóghi) (kritika)
„szemlélődve én csak annak éltem — beérve mindennel mit épp adott a szolga-lét — börtönző büszkeségben hogy elgondolkozhassam rajtatok e földön kik gurultok mint a pelyva a szél előtt..." (A néző) Mitikus szimbólumok segítségével próbálja feltárni a valóságot átható rejtett - s a mindennapi tapasztalás számára hozzáférhetetlen — törvényszerűségeket. Átvilágítja - mintegy röntgensugárra] - az emberi természetet, mely se jó - se rossz; mindig a körülményeknek alávetett és kiszolgáltatott. Golghelóghi — mint a többi „kisember” — „gézengúznak töredelmes volt, jámbornak meg túlontúl elvetemült; herék hengerelték hurították - gazok gurultában gurították”; s miután megjárta a poklokat, „lón megdicsőülése Gyalázatra és nagy Fénylésben sanyaró Újjászületése.” Szatanael, a világ Ura, rabszolgájává tette az embert: megfosztotta őt a teremtő, életet adó Szellem jótékony hatásától, s „szükségletei”, puszta létfenntartása szintjére fokozta le életét. A kérdés: vissza tud-e találni az ember szellemi lényegéhez („Osvalóságához”), avagy örökre az anyag foglya marad? A játékidő: az „Üdv ezredik éve”, az emberiség első nagy apokalipszis-váró korszaka; valójában az apokaliptikus XX. század. A játéktér: a Világát, a Végtelenből a Végtelen felé haladó emberiség „fejlődésének” egy állomása. Golghelóghi „egy a milliókból”; vele együtt „gurul” célja felé a Világúton a sok kis „selejtes guruló”, akiket a Nagy Korongoló, a Teremtő, százszámra mintáz agyagból, s mindegyik tökéletlenre sikerült. A Magnus Ludus két nagy ciklusa: Golghelóghi világgá megyen (1—4. rész); Golghelóghi vezeklése és futása; ennek zárórésze: Gyalázatos megdicsőülése (5-8. ill. 9. rész). A furcsa nevű parasztlegényke (kinek nevében nyilván a magyar „lóg” - lófrál — ige is el van rejtve) naphosszat a „suton” üldögélve forgatja a bibliát - s egyszercsak rádöbben: „küldetése” van, mennie kell... A faluszéli kőkeresztnél Pelbártus atya megáldja; anyja megsiratja, s Máge, „a falu szépe”, lelkére köti: térjen vissza érte, miatta majd egykoron... Kilépve a „kisvilágból”, mint a mesék „legkisebb fiú”-ja, vagy mint Faustus doktor, a Nagyvilág meghódítására indul. Eleinte csupa negatív élmény éri: álmában a Kaszás jön érte; a Korongoló felfogadja inasnak, de mert ügyetlenül összetöri az agyagfigu- rácskákat, megveri s elűzi; a Székesegyházban pedig ő maga érzi: mennyire hamis a szertartás „áhítata” („addig angyalkodtok, míg léleknek gyöngyét nem szóljátok a disznók elé”). Aztán a Sátán Úr szolgálatába szegődve egyszercsak minden sikerülni kezd neki: a sírrablók vezére lesz, majd a hadiportyákon tanúsított vitézségéért „Othó császár urunk” őrgrófi ranggal s birtokkal adományozza. Nagyszerű szerencséjének csodája s hírneve most már szájról szájra jár, s ő a Győzelem Tivornyáján örök hűséget esküszik Sátán Úrnak s gonosztevő társainak. Természetesen mindez szimbolikusain értendő: „eladta magát” a Gonosznak - az evilági „érvényesülésért” most már bármire hajlandó... „Istenülésre” vágyik, s azt hiszi: a Hatalom és a Pénz által úrrá lehet az életen, arannyal bármit megvehet, hiszen a Nagy Vásárban minden eladó. De mikor a bűbájos-boszorkányos Arabinda (Faust „szép Heléne”-je) varázsló „látódumonyával” megmutatja a közelgő Jövőt, Golghelóghi rögvest hazaindul, még „szerencséjéről” is megfeledkezik, hogy mire a Végítélet utóléri, Máge karjaiban legyen, amint ígérte, - nehogy „pokolra pusztuljon” a hazugokkal együtt. Megválva világsikert megélt önmagától („Árany-Golghelóghi”-tól), zarándoköltönyben, újra „kisembereként baktat a Világúton. Csakhogy mihamar tapasztalnia kell: az ártatlan „együgyűség” világába nincs többé visszatérés: végig kell járnia „küldetése” útját, a maga 1112
