Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - G. Komoróczy Emőke: A XX. század apokaliptikus víziója (Határ Győző: Golghelóghi) (kritika)
„kálváriáját”. Felkaptatva az Átokhegyre, megjelenik szeme előtt ama bibliai történet minden szereplője - de minden profánabbul s paródiaszerűen, megfosztva „isteni” komolyságától. Határ Győző a groteszk láttatás nagymestere; itt a Sátán tart Végítéletet. Golghelóghi tudja: „Arany-önmaga” tetteiért most felelnie kell. El is indul a Pokol felé, de a kapuból a „pokolsekrestyés” visszairányítja: „eredj világutadra, s gurulj tovább”. Hiszen nem önmaga volt, kalandjai s bolyongásai közben elvesztette identitását (mint Ibsen Peer Gyntje, akit a Gomböntő újra akar önteni). Tetteivel nem azonosult, csak Jelig” vállalta őket, így nem érdemli meg az igazi szenvedésben való megtisztulást sem. Hiába érzi, hogy „ezerével guruló minden golghelóghi” Káin-fajzat s így az ördögé, valójában mégis megkönnyebbül, hogy csak „a siralomvölgyi kárhozat” stációit kell végigjárnia. De mikor a Pokolsekrestyés a „közjámborokkal” való közös elkárhozás jeltelen gödrébe utasítja, tiltakozik, s iszonyatos tettre - „szentséggyalá- zásra” — szánja el magát (leköpdösi a monstranciát s az ostyatésztába veti), majd gőgösen felkiált: „Immár elvégeztetett, hogy elkárhozom!” így akar sátáni rangot adni „kisember”-mivoltának: „milliomod-magammal egybeállok Antikrisztusnak”. Istennel egyenrangú ellenerővé szeretné emelni önmagát; „a világból kiköpült özön bűnt” magára véve, egy ellenmegváltás főhőse kíván lenni. A jámbor zarándokok azonban jóakaratú szánalommal elküldik („eredj utadra, Golghelóghi, s gurulj tovább!”); hiszen tudják: a kisember „hősködése” csak addig tarthat), amíg nagyobb s keményebb hatalommal nem találja szemben magát. Golghelóghi tehát gurul - gurul tovább; egészen a Megítélő Szék közelébe jutva, most már maga is hallgathatja a Végítéletre járulók vallomásait. A Kihallgató Szikla karikahasadékában meghúzódva döbbenve látja-tapasztalja: az embereket nem a „megítéltetés” érdekli, hanem itt is csupán apró-cseprő hétköznapi ügyeikkel vannak elfoglalva; a kellemes árnyas-bokros „pihenőhelyen” berendezkedve élvezik a pillanatkínálta előnyöket. Természetesen, eközben időnként „Megváltó-Urjézushoz” fohászkodnak. Golghelóghi gúnyosan veszi szemügyre őket: no lám, „már mind idvezülnétek”! S természetesnek tartja, hogy a Csontember egy pokol kéri ngőre kérve fel őket, a kárhozatra táncol velük. Hiszen az az ember, aki belső „szabadságát” — a lélek függetlenségét - „szolgaságra” cserélte fel, nem is érdemel mást, mint „kárhozatot”. Ő maga is alázattal borul le az ítéletet hirdető Fény előtt: „ÁItalad vessem örök kárhozatra (...) nagyralátásnál is vastagabb bűnömért: istenülésre törtem. Vassal szereztem aranykorszakot.” Az író hol kis, hol nagy kezdőbetűvel írja hőse nevét; ez is arra utal, hogy itt valójában nem egyetlen személyről van szó, hanem általában a XX. század „tömegemberéről”, aki mindig ahhoz a „szituációhoz” idomul, amelynek szorítójába került. Hol ő az üldöző, hol őt üldözik; egyszerre hatalmaskodó és alávetett. Mint Örkény Pistije a „vérzivatarban”, örökké változik, s mindig olyan, amilyen lehet, nem pedig olyan, amilyennek egy „erkölcsi emberinek lennie kéne. Ezért nem is válthatja meg a világot - ami pedig fó ambíciója! -, hiszen nem az Abszolút Értékek nevében, azokat figyelembe véve cselekszik (tehát nem „Isten-ember”). „Messiás”-szerepbe képzeli magát, holott valójában „Anti-Krisztus”. Földi Paradicsomot akar teremteni, s valójában Poklot teremt, ahol „úr” és „szolga”, hatalmon lévő és alávetett egymás rabjai; s aki ma „fent” van, holnap alázuhanhat és fordítva. Az életet pusztán az anyagi értékek, hétköznapi érdekek szintjén gondolja el, a Hatalom és a Pénz igézetében él, ahelyett, hogy az emberi világ humán értékeinek magasabb minőségű kimunkálását 1113
