Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Molnár Edit: Pilinszky János

véne írójához, Dosztojevszkijhez, aki a rossz lelki ismeretről írt, és ő maga is nagy bűnbánatokat tartott bűnbeesés után. Hosszan és bonyolultan fejtegette gondolatait, s én közben néztem átszellemült arcát. Alkonyodott. Lassan, kicsit vontatottan, fáradt hangon beszélt. És én tudtam, hogy Dosztojevszkijről előbb-utóbb rá fog térni Kondorra. És valóban. Hosszan beszélt Kondorral való, ha nem is szakításáról, de barátságuk meglazulásáról. Kondor nem osztotta nézetét Simone Weilt illetően, sőt.

Kondornak egészen más véleménye volt Simone Weilről, enyhén szólva hisztéri- kának tartotta. Tudja, Béla nagyon megbántott — és elhallgatott. Hosszan, szomorúan nézett rám. Csönd volt. Én tudtam, hogy Pilinszky Simone Weilt a legnagyobb huszadik századi skolasztikus gondolkodónak tartja, sőt úttörőnek. Hogy ezenkívül milyen nézeteltéréseik voltak, nem tudom, nem faggattam, és Kondor erről nekem soha nem beszélt. Azt is elmondta, hogy Béla másnap felment hozzá, leült, és csak hallgattak. Én tudtam — magyarázta Pilinszky —, hogy Béla megbánta, amiért olyan gorombán elmarasztalta Simone Weilt, és az én lelkesedésemet. Nem kérdeztem, hogy akkor vajon megbocsátott-e Kondornak. De azt is éreztem, hogy itt többről van szó. Hogy már korábban is voltak nézeteltéréseik, amitől legalábbis ő eltávolodott Kondortól. És itt éreztem az összefüggést a depresszióval, a rossz lelkiismerettel, Dosztojevszkijjel, a gyónással és a bűntudattal. Talán nem volt véletlen, hogy azon az egyetlen és hosszú beszélgetésünkön így fogalmazta meg gondolatait.

Beszélt még Schumann egyik vonósnégyeséről, úgy jellemezte: Tudja — kezdte, ez olyan zene, mintha cigányok érkeznének egy havas téli éjszakán a fák alá, és ott muzsikálnának. Gyönyörű volt a képi hasonlat; ugyanezeket a gondolatait aztán később egy rádióműsorban visszahallottam. Előredőlve foteljében, fázósan magára húzta a kockás plédet. Egymás után szívta a cigarettát, és én hallgattam, s úgy éreztem, hogy ez az ember nem is evilági agy. Volt valami megfoghatatlan Pilinsz- kyben. Régi, zöld búrájú, kopott olvasólámpájának fénye megvilágította szép, átszellemült arcát. És én egyre inkább úgy éreztem, hogy elmentem valami nagy lehetőség mellett, pedig együtt éltem vele ebben a városban, és mégis milyen távol tőle. Pedig korán megismerkedtem vele. Milyen keveset tudok róla — gondoltam. Figyeltem szavait, mert újra és újra visszatérít a depresszió fogalmához. Azt mondta, hogy a depressziós elveszíti tájolási képességét, s ezért a depressziós aktív. Meghökkentő kijelentés volt. Ekkor csöngettek, és már nem volt idő, hogy megmagyarázza. Nem volt idő, mert megjött Szilágyi Júlianna, pedig hallgattam volna őt még órákig is. Jegyzeteimet lapozgatva emellett a mondat mellett még most is ott áll a kérdőjel. És az utána következő sorban azt írtam le, hogy üres és végtelen. Vajon mi mindent mondott volna még ezekről a fogalmakról. De hát akkor el kellett tőle búcsúznom, azzal, hogy hamarosan viszontlátjuk egymást. Szinte melegséget éreztem iránta. Amikor visszafordultam, és láttam, hogy ott áll a kopott pesti bérház előszobaajtajában, kezét búcsút intve felemelte, — maradjon — mondtam — várjon egy percet — és újra elővettem fényképezőgépemet. Fényképeztem Pilinszkyt, a gondolkodót, a költőt. Az omladozó pesti bérház tűzfala előtt, ahogy kutatta a szürk eget, s talán látni vélte Cranach nem evilági fáit.

114