Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából IV. - A köztéri szobrászat új lehetőségei a hatvanas és hetvenes években (tanulmány)

rendetlen ingujjban, rossz nadrágban, kalapban álljon a posztamensen. Akkor, 1965 táján még több, mint szokatlan volt az ilyen megoldás. Később persze szobrászaink közül már sokan követték Somogyi példáját, de csak kevesen tudták hozzá hasonlóan a megjelenítés természetes mindennapiságát oly kifejezően vegyítem a pillanat és a mondanivaló érzelemdús megfogalmazásával.

A Szántó Kovács János szobor csupa izom, csupa csont alakjának őse az egy évtizeddel korábban mintázott Kubikus volt. Eddigre azonban Somogyinak már nem volt szüksége az ábrázolás hitelessége érdekében használt olyan kellékekre, mint annak ásója volt. A vásárhelyi figura durva formákból összerótt teste, vastag, kemény nyaka, s az azon megülő konok-elszánt fej mind mozdíthatatlan erőről árulkodnak. Nincs semmije, csak a két keze, de az inas karok és a göcsörtös markok mindennel képesek megbirkózni. Szétvetett lábakkal, szilárd-egyenesen áll, érezhetőleg bírái előtt, de tartásában még sincs semmi védekező. Ugyanígy hiányzik belőle minden kérkedő kivagyiság is. Igaza, és mindazok igaza tudatában áll ott, akik széles vállai mögött látensen meghúzódnak. Biztosan és megingathatatlanul áll. Testsúlya egyenletesen oszlik meg a két láb között. A karok, a váll és a fej sután elszánt elmozdulásában mégis felcsillan a kontraposzt lehetősége, s az ökölbe szorult jobb kéztől a mellkas csontjaira simuló mellény apró redőin át az éppen csak leheletnyit jobbra forduló fejig, és a másik oldalon alig megemelkedő bal karig a valódi mozgás feszültségét keltve tölti meg forró élettel a kompozíció egészét. - Egyébként ebben a művében sikerült Somogyinak leginkább megközelíteni azt a plasztikai ideált, amelyet a hazai expresszionizmus legnagyobb mestere, Bokros Birman Dezső fogalmazott meg, igaz, ő is csak a vázlat szintjén, mert többre akkor nem volt lehetősége. Azt a világnak nekifeszülő törékeny és mégis megingathatatlan hősiességet sikerült Somogyinak a nagyplasztikában végre hiteles indulattal és fizikai, valamint lélektani erővel megvalósítani, amit valamikor Bokros Birman Don Quijoteja (1929), Napba néző bányásza (1941) vagy éppen Mednyánszkyja (1955) a kisplasztikában.

A Szántó Kovács János emlékmű a magyar köztéri szobrászatnak azon csúcsaihoz tartozik, amelyeket csak kevesen tudtak elérni vagy megközelíteni. Az igazság az, hogy - úgy látszik - Somogyi számára is (legalább egyelőre) a megismételhetetlen teljesítmények közé tartozik. Drámai erejében talán még az 1968-as, több változatban ismert, de eredetileg a cserépváraljai kis templomba készült Korpusz állítható melléje. Az önmagában nagyon is figyelemre méltó második Dózsa kompozíció, az 1972-ben a korábbi ceglédi emlékművet fölváltó újabb Somogyi-mű minden látható erénye ellenére sem veheti fel vele a versenyt. A későbbi munkákban pedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Somogyi-féle expresszív monumentalitásnak megvannak a maga szubjektív határai. Medgyessy Ferenc számára - éppen nagy méretű szobrainak sorsát vizsgálva figyelhettünk föl erre - a méret fölső határát jelentette az a nagyság, amelyet még képes volt fizikailag is átfogni és így szó szerint empirikusan is magáévá tenni. Ami ennél nagyobbra nőtt, az - mint a Szűreinek a mester által „elfaragott”-nak nevezett domborműve bizonyítja - minden esetleg meglévő részletszépsége vagy a kompozíció rafináltan átgondolt rendje ellenére sem tudott életre kelni. Somogyi esetében ennek a határnak túllépése az érzelmi töltés intenzitásának csökkenésében jelentkezett. így az olyan művek esetében, mint a miskolci Felszabadulási emlékmű (1976) vagy az 1981-ben a budapesti Lágymányoson felállított Bartók emlékmű az önálló életre kelő szimbolikus részleteket már csak a mintázás modorával próbálja az egységes szobrászi gondolat szolgálatába kényszeríteni.

1913-ban, a görögországi Patraszban született Makrisz Agamemnon. 1934—1938 között az athéni Képzőművészeti Akadémián tanult. A háborús években egyik résztvevője volt az ellenállási mozgalomnak. 1945-től 1950-ig Párizsban élt, ott aratta első szobrászi sikereit. 1950-ben a véletlen hozta Magyarországra: kiutasították Franciaországból, s hazánkba kapott a leggyorsabban beutazási vízumot. Azóta itt él, és tevékenysége szerves részévé vált a magyar művészetnek.

1103