Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából IV. - A köztéri szobrászat új lehetőségei a hatvanas és hetvenes években (tanulmány)
röl van szó, amely a Partizán emlékművet annyira feledhetetlenné tette, s ami ugyanabból a tartózkodó, távolságtartó magatartásból táplálkozik, amelyről fentebb esett szó. Nyilván ugyanez a „tartózkodás” volt az oka, hogy az olyan pályázatokon, mint a hatvanas évtized indulásakor a Mártír emlékműé és a Mauthauseni emlékműé volt, Herényi alulmaradt. A téma, s főleg a megrendelő e szobrokban a látványban is dinamikusabb megoldást követelt annál, mint ameddig Herényi elmehetett volna anélkül, hogy hűtlenné vált volna saját plasztikai ideáljához. Ezt a „határt” illusztrálhatják az olyan remek kisbronzok, mint a Kis lovas (1962), vagy a Harcos (1960 körül). A széles gesztusok ellenére a két szobrocska határozottan a jelzés szintjén maradnak, egyik sem maga a harcos, inkább csak a jelképe. - Persze, ez sem ilyen egyszerű: a figurák minden bábszerűség ellenére nagyon intenzíven, szinte már mágikus erővel idézik meg azt, aminek Jelzésére” vállalkoztak. Valami olyasmi történik itt, mint amire a primitív népek hitvilága nyújt példát, amikor a varázsló által elkészített bábu valóságosan is megidézi névadójának szellemét. A varázs azonban nem mindig sikerült. A miskolci Géniusz (1967) - egyébként munkásmozgalmi emlékmű - hatalmas alakja hiába áll a Herényi-figurák ismert, mozdíthatatlan terpeszében, kezeit hiába emeli fenyegetőn a feje fölé: a jel nem válik jelképpé. A részletek lenyűgöző erejű szobrászi formálása, az a túláradó maga- biztosság és monumentalitás, amivel a szélkapdosta ruha tömegét, a csípő vonalát, a szabadon hagyott has vonzó és mégis fenyegetően érzéki táját Herényi megmintázta, végsősoron mindez célját veszti. Az egész jelenség túl általános, túl elvont ahhoz, hogy vállalhassa a rábízott konkrét mondanivalót, és ugyanakkor részleteiben mégis túlságosan konkrét ahhoz, hogy valamilyen módon ténylegesen jelképpé tudjon válni! Kedvére való megbízás volt Herényinek a Legenda (1962) című kompozíció. A furcsa, kecskelábú, mesebeli lény őskori menhirekre emlékeztető kőépítmény tetején kuporog. Vaskos, sőt már-már durva tagjaival ő maga is inkább emlékeztet valami természeti képződményre, mint élőlényre. A formák mozdíthatatlan tömegességének érzetét szinte észrevétlenül enyhíti a karok váratlan elvékonyuló, törékeny vonala és a tömzsi nyak fölött a lányos kedvességü arcéi. Ez most nem „emlék“. A Legenda különös figurája Herényi saját teremtménye, egyike azoknak a lényeknek, akikkel a hatvanas évektől egyre módszeresebben népesítette be műtermét — életművét. Herényi Jenő ifjúságától fogva erősen vonzódott a dolgok mélyén meghúzódó talány, a mitikus iránt. Ezzel a vágyával persze nem állt egyedül századunk művészei között. O azonban másokkal szemben - és ez az évek múlásával egyre világosabb lett - nem azokat a bizonyos „elveszett“ vagy „elvesztett“ mítoszok világát kereste, hanem egy sajátos magán-mítosz megteremtésére vállalkozott. S ebben a „teremtésben” az ókori és a bibliai mítoszok egyszerűen csak a nyersanyagot szolgáltatták, a kész jelképeket, amelyeket ő emelt a monumentalitás általa örök érvényűnek érzett világába. - így hozta létre többek közt kútfigurái sorát. A győri (1970), vagy a már csak halála után fölállított városligeti kút alakjait összehasonlítva akár legkorábbi, akár a negyvenes években mintázott kisplasztikáival, tisztán megmutatkozik, hogy Herényi valójában mindig is „faunokat” és „nimfákat” gyúrt az agyagból, az állati és emberi lét határán gondtalan derűvel élő lényeket. Ez a derű, amely szinte minden munkájában érezhető, sokszor nem is az adott témából, hanem láthatólag a saját tevékenységét kísérő örömből, a „teremtés” sikerén érzett elégedettségből fakad. A vibrálóan eleven felületek mögött többnyire az a szinte mediterrán jellegű lelki béke húzódik meg, amely a század elején Maillol szobrait éltette. A Dante és Vergilius (1974) vagy még inkább az olyan kompozíció, mint a Lopják Európát (1972) előtt állva egész nyilvánvalóan érezzük e paradoxon igazságát. - És persze ugyanez a 1100
