Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - Kovács Péter: Fejezetek a magyar szobrászat közelmúltjából IV. - A köztéri szobrászat új lehetőségei a hatvanas és hetvenes években (tanulmány)

helyzet a Mózes és a Próféta (1972) különböző variációival, vagy akár a Kopernikusz (1974) kisbronzával is.

A majdnem egy évtizeddel fiatalabb Somogyi Józsefet (sz.: 1916) a kritika egy időben szinte Kerényi ikertestvéreként emlegette. Pedig a külső hasonlóság ellenére hamar nyilvánvalóvá vált, hogy mégsem egészen azonos utakon járnak. Mindenekelőtt Somogyi művészetében nyoma sincsen annak a tartózkodásnak, mű és alkotója közötti távolságtartásnak, ami Kerényi egyik meghatározó tulajdonsága volt. Somogyi kortársával szemben eredendően érzelmes alkat, ami emberi tulajdonságait ugyanúgy meghatározza, mint szobrászatét.

Somogyi József 1916-ban az őrségi - ma burgenlandi — Félszerfalván született. Eredetileg jogásznak készült, de erről lemondva előbb Aba Novák magániskolájában, majd 1936—1941 között a Képzőművészeti Főiskolán művészeti tanulmányokat folytatott. Már a negyvenes évek elején föltűnt állatszobraival, s a változás után is ezek a művek tették nevét egyre ismertebbé. 1948-ban, a Közösségi művészet felé című kiállításon egy mackó-kompozícióval szerepelt, s ő mintázta - ugyancsak 1948- ban - a Parlament épülete elé az egyik oroszlán figuráját. 1945 óta tanítja a szobrászat mesterségét, eleinte a budapesti Művészeti Gimnáziumban, 1963 óta pedig a Képzőművészeti Főiskolán. Az utóbbinak 1974-től a rektori tisztét is betöltötte. 1955- töl előbb főtitkára, majd alelnöke, 1966-tól pedig egy évtizeden át elnöke volt a Magyar Képzőművészek Szövetségének. Mozgékony, a közéletben is tevékeny egyéniség. Hosszú időn keresztül - egyéb tisztségek és feladatok ellátása mellett - tagja volt az Elnöki Tanácsnak. 1940 óta kiállító-művész. A változást követő években több egyéni bemutatója volt műveinek. 1970-ben Hincz Gyulával közösen a velencei Biennálé magyar pavilonjában szerepelt. 1954-ben Kossuth-, 1956-ban Munkácsy-díjjal tüntették ki, 1966-ban Érdemes, 1971-ben Kiváló művész címet nyert.

Somogyi József nemzedékének azon ritka tagjai közé tartozik, akiknek életművében az ötvenes évek nem okoztak törést. A negyvenes években állatszobrászként megismert fiatal művész még 1950-ben, az I. Magyar Képzőművészeti Kiállításon is egy medvét (ugyanazt, melyet már 1948-ban kiállított) mutatott be (Az öntelt, 1948). Ekkoriban, 1950 táján kezdett foglalkozni a Martinász gondolatával. 1953-ig, míg a végleges kompozíció elkészült, a téma több változatát is megmintázta kisplasztikában. Ezek a próbálkozások a leghívebb tanúi annak a küzdelemnek, amelyet Somogyi önmagával folytatott ezekben az években. Megkísérelte az alkalmazkodást a hivatalos elvárásokhoz, de végül képtelennek bizonyult mindjárt legelső, önmaga által is jelentősnek érzett munkájában éppen arról lemondani, amit leglényegesebbnek tartott a monumentális szobrászatban. - S így dőlt el nemcsak a Martinász, hanem Somogyi József sorsa is véglegesen: létrejött egy olyan mű, mely valóságosan képviselte azokat az eszméket, amelyekről akkoriban inkább csak beszéltek, s ez a mű egyben kijelölte alkotójának további útját.

Somogyi az ötvenes évek második felétől mind több köztéri megbízáshoz jutott. 1955—56-ban készítette a Benczúr utcában álló Kubikust, 1958-ban pedig első ceglédi Dózsa emlékművét, amelyet később Kiskunfélegyházára helyeztek át. Ugyancsak 1958-ban Kerényi Jenővel közösen készítették a méltán híressé lett Táncosnőket. Ennek rendkívül eleven mozgása meglehetősen ritka Somogyi oeuvre-jében. Ez a fajta dinamizmus sokkal inkább jellemezte Kerényi munkáit, a Partizán emlékművet, vagy az éppen ekkoriban mintázott íjjászt. Somogyi számára a mozgásnál mindig fontosabb volt a szerkezet, a kompozíció építészeti váza, amelyet aztán a kifejezés, a tartalom érzelmi intenzitása töltött meg feszültséggel.

A Mártír emlékmű (1963) első változatát még 1955-ben mintázta Somogyi. A kis vázlatot - ha csak a külsőségekre figyelünk, a figurának Bencze László háború után festett expresszív parasztasszonyait idéző arcára, a gyerek és az asszony széles gesztusaira, s a ruhának ehhez alkalmazkodó barokkosán hullámzó, izgatott redőire — akkor sokkal kifejezőbbnek kell tartanunk a nyolc évvel később megvalósult végle1101