Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1-2. szám - Molnár Edit: Pilinszky János

te őket, aztán odalépett Gross festőállványához, amin egy bohőe függött, félrebillent fejjel. Pilinszky óvatosan megérintette, de rögtön vissza Is húzta a kezét, amikor a bohóc végtagjai groteszk rángatózásba kezdtek. Mintha megriadt volna tőle. Tétován állt, én meg figyelni kezdtem őt. Szerény, halk jelenség volt, Beszélgetni nem be­szélgettünk. Én úgy éreztem akkor, mintha nem Is egészen a földön járna, mintha civil szent lenne, vagy egy modern angyal. Persze ezek Inkább külsejére vonatkoz­tak. Akkor még gondolatait, észjárását inkább csak sejtettem, mint megértettem, verseit Is alig ismertem. Be tartózkodó magatartása engem Is gátlásossá tett. Gross egészen más volt. Közvetlen és természetes. Én azon a délelőttön tulajdonképpen nem is riportot készíteni mentem hozzá, hanem új fényképezőgépemet akartam kipró­bálni. Kondorral randevúztam, ő mondta, menjek el egyik barátjához, lesz ott mit fényképezni. És Igaza volt. így kerültem be Gross furcsa játékországába, ahol három, nem mindennapi emberrel töltötem néhány órát. Gondolta a fene — hogy Arany János szavalt idézem —, annyira nem, hogy ott is hagytam őket, vonatozzanak csak tovább, én mentem új gépemet kipróbálni más helyszínre. Amikor néhány hét múlva megmutattam Kondornak a fényképeket, ő kuncogva mondta: — Olyan, mint két majom a vonatablakban. Azon a fényképen Kondor Pilinszkyvel kissé csodálkozva hajolnak felém, nézik új gépemet vagy talán Inkább engem, aki akkor ismerked­tem az új gép technikai csodáival. Aztán évekig szem elől vesztettem Fillnszkyt. Amikor a Nagyvárosi ikonok című verseskötete megjelent, elolvastam, s keres­ni kezdtem őt. Hiszen addig már több riportot készítettem írókkal, és őt Is le akartam fényképezni. Többször hívtam, szinte elérhetetlen volt. A telefont vagy nővére, vagy valamelyik öreg nagynénje vette fel. Próbálkoztam, de mindhiába. Nekem nem sikerült vele beszélnem. Akkorra egyre népszerűbb volt. Sokan vették körül, „divat­ba jött”. Utazni is sokat utazott. Sokszor hónapokat töltött Párizsban. Hetvenben, vagy hetvenegyben — az időpontra már nem emlékszem, de arra igen, hogy halványkék pulóverben láttam viszont napbarnítottan a Pen Club egyik összejövetelén. Őszülő hajával, lezser testtartásával kifejezetten jóképű férfi volt. Közben meg is nősült. Odaléptem hozzá. Itt az ideje János — kezdtem bele —, hogy azt a bizonyos fényképezést már megejtsük. Tudja — tettem hozzá — most kellene, mert Ilyen jól még soha nem nézett ki, legalábbis amióta én magát ismerem — mondtam, nem kis meglepetésére. Ő zavartan, jólesően elmosolyodott, és ígérte, ha visszajönnek Párizsból és hosszabb időt itthon töltenek, akkor rendelkezésemre áll, majd keressem meg. Ám az igazi találkozásra, amikor megmutatta önmagát és fel­tárta előttem belső gondolatait, töprengéseit, és azzal együtt igazi arcát is, még so­káig kellett várnom. Be minek nevezzem azt az élményt, ami a Zeneakadémián ért, az Új írás ma­tinéját rendezték meg 1975-ben, a kisteremben. Ott volt az akkori magyar irodalmi élet színe-java. Juhász Ferenc, Nagy László, Vas István, Kormos István, Csoóri Sándor, Szécsl Margit, Örkény István, szinte lehetetlen felsorolnom mindenkit. Az előadóművészek mellett a költők is elmondták verseiket. Ki jól, ki jobban, de Pi­linszky mindenkit felülmúlt. Nem elmondta, hanem előadta versét. Halkan, vissza­fogottan játszott a hangjával, olykor hatásos szüneteket tartott. Mozdulatait is mint­ha előre betanulta volna. Egyszóval szerepelt a színpadon. És nekem olyan idegen, olyan más volt, mint az az egykori félénk, gátlásos Pilinszky. Azon gondolkod­tam, miközben fényképeztem őt, hogy ezt a magabiztos, hatásos szereplést, ezt vajon hol sajátította el? Itthon, vagy Párizsban? Inkább Párizsban — gondolom —, ahol az irodalmi esteken a költőktől valamifajta show-műsort is várnak. Mindez másnak is feltűnt, mert a mellettem ülő barátom halkan odasúgta: te, én Bajor Gizi óta Ilyen szereplést még nem láttam magyar pódiumon. A matiné után Juhász Ferenc meghívott bennünket egy kisebb fogadásra a ta­nári szobába. Sokan ülték körül a nagy tanári asztalt. Pilinszky mellett Latinovlts ült. Velem szemben — ha jól emlékszem — Vas István és Nemes Nagy Ágnes, ő nem beszélt senkivel, így odahúztam melléje egy széket. Meg kéne már csinálni azokat a régen halogatott fényképeket — kezdtem bele mondókámba. ő szórakozottan, lassan felém fordította fejét, rám nézett és vontatott hangon azt mondta: — Akkor 110

Next

/
Thumbnails
Contents