Életünk, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1-2. szám - Molnár Edit: Pilinszky János
te őket, aztán odalépett Gross festőállványához, amin egy bohőe függött, félrebillent fejjel. Pilinszky óvatosan megérintette, de rögtön vissza Is húzta a kezét, amikor a bohóc végtagjai groteszk rángatózásba kezdtek. Mintha megriadt volna tőle. Tétován állt, én meg figyelni kezdtem őt. Szerény, halk jelenség volt, Beszélgetni nem beszélgettünk. Én úgy éreztem akkor, mintha nem Is egészen a földön járna, mintha civil szent lenne, vagy egy modern angyal. Persze ezek Inkább külsejére vonatkoztak. Akkor még gondolatait, észjárását inkább csak sejtettem, mint megértettem, verseit Is alig ismertem. Be tartózkodó magatartása engem Is gátlásossá tett. Gross egészen más volt. Közvetlen és természetes. Én azon a délelőttön tulajdonképpen nem is riportot készíteni mentem hozzá, hanem új fényképezőgépemet akartam kipróbálni. Kondorral randevúztam, ő mondta, menjek el egyik barátjához, lesz ott mit fényképezni. És Igaza volt. így kerültem be Gross furcsa játékországába, ahol három, nem mindennapi emberrel töltötem néhány órát. Gondolta a fene — hogy Arany János szavalt idézem —, annyira nem, hogy ott is hagytam őket, vonatozzanak csak tovább, én mentem új gépemet kipróbálni más helyszínre. Amikor néhány hét múlva megmutattam Kondornak a fényképeket, ő kuncogva mondta: — Olyan, mint két majom a vonatablakban. Azon a fényképen Kondor Pilinszkyvel kissé csodálkozva hajolnak felém, nézik új gépemet vagy talán Inkább engem, aki akkor ismerkedtem az új gép technikai csodáival. Aztán évekig szem elől vesztettem Fillnszkyt. Amikor a Nagyvárosi ikonok című verseskötete megjelent, elolvastam, s keresni kezdtem őt. Hiszen addig már több riportot készítettem írókkal, és őt Is le akartam fényképezni. Többször hívtam, szinte elérhetetlen volt. A telefont vagy nővére, vagy valamelyik öreg nagynénje vette fel. Próbálkoztam, de mindhiába. Nekem nem sikerült vele beszélnem. Akkorra egyre népszerűbb volt. Sokan vették körül, „divatba jött”. Utazni is sokat utazott. Sokszor hónapokat töltött Párizsban. Hetvenben, vagy hetvenegyben — az időpontra már nem emlékszem, de arra igen, hogy halványkék pulóverben láttam viszont napbarnítottan a Pen Club egyik összejövetelén. Őszülő hajával, lezser testtartásával kifejezetten jóképű férfi volt. Közben meg is nősült. Odaléptem hozzá. Itt az ideje János — kezdtem bele —, hogy azt a bizonyos fényképezést már megejtsük. Tudja — tettem hozzá — most kellene, mert Ilyen jól még soha nem nézett ki, legalábbis amióta én magát ismerem — mondtam, nem kis meglepetésére. Ő zavartan, jólesően elmosolyodott, és ígérte, ha visszajönnek Párizsból és hosszabb időt itthon töltenek, akkor rendelkezésemre áll, majd keressem meg. Ám az igazi találkozásra, amikor megmutatta önmagát és feltárta előttem belső gondolatait, töprengéseit, és azzal együtt igazi arcát is, még sokáig kellett várnom. Be minek nevezzem azt az élményt, ami a Zeneakadémián ért, az Új írás matinéját rendezték meg 1975-ben, a kisteremben. Ott volt az akkori magyar irodalmi élet színe-java. Juhász Ferenc, Nagy László, Vas István, Kormos István, Csoóri Sándor, Szécsl Margit, Örkény István, szinte lehetetlen felsorolnom mindenkit. Az előadóművészek mellett a költők is elmondták verseiket. Ki jól, ki jobban, de Pilinszky mindenkit felülmúlt. Nem elmondta, hanem előadta versét. Halkan, visszafogottan játszott a hangjával, olykor hatásos szüneteket tartott. Mozdulatait is mintha előre betanulta volna. Egyszóval szerepelt a színpadon. És nekem olyan idegen, olyan más volt, mint az az egykori félénk, gátlásos Pilinszky. Azon gondolkodtam, miközben fényképeztem őt, hogy ezt a magabiztos, hatásos szereplést, ezt vajon hol sajátította el? Itthon, vagy Párizsban? Inkább Párizsban — gondolom —, ahol az irodalmi esteken a költőktől valamifajta show-műsort is várnak. Mindez másnak is feltűnt, mert a mellettem ülő barátom halkan odasúgta: te, én Bajor Gizi óta Ilyen szereplést még nem láttam magyar pódiumon. A matiné után Juhász Ferenc meghívott bennünket egy kisebb fogadásra a tanári szobába. Sokan ülték körül a nagy tanári asztalt. Pilinszky mellett Latinovlts ült. Velem szemben — ha jól emlékszem — Vas István és Nemes Nagy Ágnes, ő nem beszélt senkivel, így odahúztam melléje egy széket. Meg kéne már csinálni azokat a régen halogatott fényképeket — kezdtem bele mondókámba. ő szórakozottan, lassan felém fordította fejét, rám nézett és vontatott hangon azt mondta: — Akkor 110